A keresztrefeszítettség passzív éjszakája
Az aktív belépés a sötét éjszakába is csak azért lehetséges, mert Isten kegyelme az embert megelőzi, vonzza és az egész úton támogatja. Azonban a megelőző és a segítő kegyelem kezdőknél még nem jelenti a sötét éjszakát. Isten úgy bánik a kezdőkkel, mint gyöngéd anya kis gyermekével: karján hordja, tejjel táplálja. Az ilyen lelkek még bőséges örömben és vigaszban részesülnek az imádság, a szemlélődés és az önmegtagadás gyakorlataiban. Ez az öröm indítja őket arra, hogy rászánják magukat a lelki életre. Még nem veszik észre, hogy milyen tökéletlenek és mennyi hibát követnek el erénygyakorlataikban. Szent János élő példákon mutatja be, hogy a kezdőknél mind a hét főbűn megtalálható, de lelki síkra emelten. Ilyen például a lelki kevélység, amikor az ember kegyelmeit és erényeit saját magának tulajdonítja, másokat pedig lenéz. Inkább ő oktat ki másokat, mintsem hogy elfogadjon tőlük valamit. Vagy a lelki kapzsiság: az ilyen nem tud betelni a könyvekkel, keresztekkel, rózsafüzérekkel, stb. Csak úgy szabadulunk meg az ilyen hibáktól, ha elszokunk a vigasztalások tejétől és szilárdabb eledellel táplálkozunk. „Ha a kezdők egy ideig az erények útján jártak, a szemlélődésben és az imában hűségesnek bizonyultak és az ezekben talált édesség és élvezet segítségével az evilági dolgokhoz való ragaszkodástól megszabadultak -, akkor végül lelkileg úgy megerősödnek Istenben, hogy képesek a teremtmények iránti vágyaikat megfékezni. Ezek után Isten kedvéért némi nehézséget és lelki szárazságot is el tudnak viselni anélkül, hogy visszavágyódnánk azokra a régi jó időkre, amikor a lelki gyakorlatokban több gyönyörűséget éreztek... Ekkor Isten az eddigi fényt elhomályosítja, bezárja előttük az ajtót, eltömi a Lélek édes vizének azt a forrását, amelyből eddig kedvük szerint ihattak. Most ... olyan lelki sötétségbe helyezi őket, hogy képzeletükkel és gondolataikkal nincs hová fordulniuk. Minden lelki gyakorlat ettől kezdve ízetlennek és ellenszenvesnek látszik. Itt nem a bűnök és tökéletlenségek következményeiről van szó, hanem a sötét éjszakának a tisztító szárazságáról, amelynek három ismertetőjegye van.
1. A lélek már nem leli semmi örömét a teremtményekben.
2. „Szorongással és aggódással gondol Istenre; azt hiszi, hogy nem jól szolgál Neki, azért esett vissza (lelki életében), mivel az isteni dolgokban nem érez semmiféle örömet”. Nem aggódna akkor, ha tudná, hogy szárazságát lanyhasága okozza. A tisztító szárazságban azonban mindig elevenen él az istenszolgálat vágya. Míg a lélek megerősödik, az érzéki élet az élvezetek hiányában eltompul. „Isten az érzéki képességek javait és erőit átviszi a lelkiekre, és minthogy az érzékeknek és a természetes erőknek semmiféle fogékonyságuk nincs a lelkiekre, ezért a nélkülözésben szárazzá és üressé válnak. Az ember érzékeinek ugyanis semmiféle hajlandóságuk sincs a lelkiekre. Mert amitől a lélek felüdül, az a testnek ellenszenves, nem serkenti cselekvésre. A lélek ugyanakkor bőségesebb táplálékban részesül, a korábbinál jóval erősebb, éberebb és körültekintőbb lesz arra, hogy Isten szolgálatában semmi hibát se kövessen el”. Az ember azonban még nincs hozzá szokva a lelki édességekhez, ezért kezdetben csak szárazságot és kedvetlenséget érez.
3. A tisztító szárazság abból is felismerhető, hogy az ember többé nem képes szemlélődni és elmélkedni és minden erőfeszítése ellenére sem képes képzelőerejét használni... Isten ebben az állapotban többé már nem az érzékek útján közli magát a lélekkel, ahogy ezt korábban, a kereső elmélkedés útján tette..., Isten ezután tisztán szellemi úton közli magát. Az ember már nem a gondolatok egymásutánjában, hanem az egyszerű szemlélet tényében fogja fel az isteni közlést, amire pusztán belső vagy külső érzékei nem képesek. Ez a sötét és az érzéki embernek annyira száraz szemlélődés „valami rejtett és titokzatos dolog annak is, aki megtapasztalja”... A tisztító szárazság „a lélekben hajlandóságot és vágyat kelt a magányra és nyugalomra, amelyben nem képes és nem is akar semmi határozott dologra gondolni”. Ha a lelkek most nem türelmetlenkednek, „akkor hamarosan nyugalomba részesülnek és minden dolgot elfeledve rendkívüli felüdülést nyernek. Az üdítő frissesség olyan gyöngéd, hogy a lélek rendszerint nem is érezhetné akkor, ha mohón vágyódna rá vagy túlzottan hajszolná annak élvezetét... Hasonló a levegőhöz, amely rögtön eltűnik, ha kézzel akarjuk megfogni... Isten ebben az állapotban olyan sajátos úton vezeti a lelket, hogyha (a lélek) saját erejéből és képességéből akarna valamit tenni, inkább akadályozná Isten művét, mintsem elősegítené. Isten az érzéki embernek a szárazsággal olyan békét ajándékoz, amely szellemi és nagyon értékes, „hatása nyugodt, gyöngéd, megnyugtató és békés -, teljesen eltér a korábbi élvezetektől, amelyek sokkal érezhetőbbek és érzékekkel foghatóbbak voltak”. Így érthető, hogy mi csak az érzéki embernek halálát érezzük és nem (tapasztaljuk) az új életnek a betörését, ami (emögött a halál) mögött elrejtőzik.
Nem túlzás, ha a lelkeknek ebben az állapotban elviselt szenvedéseit keresztrefeszítettségnek nevezzük. Tehetetlenségükben olyanok, mint akiket (keresztre) szegeztek. A lelki szárazsághoz járul még az a gyötrő félelem, hogy tévúton járnak. Abban a hiszemben élnek, hogy minden lelki javukat elveszítették, és Isten is elhagyta őket. Minden erejükkel azon fáradoznak, hogy korábbi módon tevékenykedjenek, de semmit sem érnek el, csak megzavarják azt a békét, amit Isten adott nekik. Ilyenkor semmi mást nem szabadna tenniük, mint megőrizniük türelmüket, kitartaniuk az imádságban minden egyéb tevékenység nélkül. Isten csak azt kívánja, hogy lelküket minden ismerettől és gondolattól mentesen, szabadon és nyugalomban őrizzék meg. Ne aggódjanak azon, hogy miről kellene gondolkodniuk, miről kellene elmélkedniük, - elegendő, ha szeretettel Istenre figyelve nyugodtan kitartanak. Zárjanak ki magukból mindenféle aggódást, fontoskodást, sőt azt a túlzott kívánságot is, hogy Istent érzékeljék vagy megízleljék. Megfelelő lelki vezetés nélkül az ilyenek csak gyötrődnek, és még az a gondolat is megkísérti őket, hogy az imádsággal csak vesztegetik az időt, és ezért a legszívesebben abbahagynák. Ha viszont nyugodtan ráhagyatkoznak a sötét szemlélődésre, akkor hamarosan megérzik azt, amit a Sötét Éjszaka második sora mond: „szerelmem izzó lángra lobban”. „Mert a szemlélődés nem más, mint Isten titokzatos, békés, szeretetáramlása. Ha nem ütközik akadályba, akkor a szeretet Lelke lángra lobbantja a lelket”.
Eleinte ez a szeretetláng még nem vehető észre. A lélek inkább csak szárazságot és ürességet érez, fájdalmas szorongást és aggódást. És ha valamit mégis felfog ebből, akkor ez a gyötrelmes vágyódás Isten után; a szeretet fájó sebe. Csak később ismeri fel, hogy Isten az érzékek éjszakáján át vezetve akarja megtisztítani és a szellemi léleknek alávetni. Akkor felkiált: „Mily boldogság a részem!” És világos lesz előtte, hogy az akkori „óvatlan kiosonása” milyen előnyt jelentett neki: megszabadította az érzékek szolgaságától, fokozatosan szakította el vonzalmát minden teremtménytől és az örök javak felé fordította. Az érzékek éjszakája volt az a szűk kapu (vö. Mt 7,14), ami az életre vezette. Mostantól kezdve ezen a keskeny úton kell járnia a lélek éjszakájában. Ilyen messzire csak kevesen jutnak el, de már az első éjszaka ajándékai is rendkívül gazdagok: a lélek önismeretre tesz szert, így jut el saját nyomorúságának belátására, többé már semmi jót sem tulajdonít önmagának és megtanulja, hogy nagyobb odaadással járuljon Isten színe elé. Igen, csak most tűnik fel előtte Isten nagysága és fönsége. Mivel a lélek megszabadult érzékeinek támaszaitól, megvilágosodik és hozzáférhetővé válik az igazságnak. Ezért mondja a zsoltáros: „Érted sóvárog a testem, mint a száraz, úttalan, kiaszott föld. Téged keres tekintetem a szent sátorban, hogy erődet és dicsőségedet megláthassam” (Zsolt 63,2k). A zsoltáros ezzel azt akarja mondani, „hogy nem a lelki örömök és a sokféle élvezet, hanem az érzéki ember szárazsága és kifosztottsága... az Isten megismerésének az előfeltétele és eszköze... Keresztes János az „úttalan földön” azt érti, hogy képtelenek vagyunk logikus következtetéssel fogalmat alkotni Istenről, kutató gondolkodással vagy a képzelet segítségével sem jutunk előre.
A szárazságban és az ürességben a lélek alázatossá lesz. Eltűnik korábbi kevélysége, mert önmagában semmi okot sem talál arra, hogy másokat lenézzen. - Most embertársait sokkal tökéletesebbnek látja és ezért szeretet és nagyrabecsülés ébred irántuk szívében. Túlzottan leköti saját nyomorúsága is, ezért nem foglalkozik másokkal. Tehetetlenségét látva alávetett és engedelmes lesz, arra vágyódik, hogy tanítsák és így jusson el a helyes útra. Lelki mohóságából is végleg kigyógyul. Már semmiféle lelki gyakorlatban nem leli örömét, ezért nagyon mértékletes lesz; mindent, amit tesz, az Istenért teszi anélkül, hogy saját kielégülését keresné. Hasonló a helyzet egyéb tökéletlenségénél is. A tökéletlenségekkel együtt minden zavar és nyugtalanság is megszűnik. Mélységes béke és állandó Istenre gondolás költözik a lélekbe. Egyetlen gondja, hogy még nem tetszik eléggé Istennek. A sötét éjszaka így lesz az erények iskolája, ahol az ember csak odaadást és türelmet gyakorol. Hűségesen kitart a lelki életben anélkül, hogy vigaszt és felüdülést találna. Így jut el a lélek a tiszta istenszeretetre, mert ekkor már csak Isten kedvéért cselekszik. A nehézségekben való kitartás erőt ad neki és erőslelkűségre neveli. Végül megtisztul minden érzéki hajlamtól és kívánságtól, és eljut az igazi, lelki szabadságra, ahol beérik a Lélek tizenkét gyümölcse. Védettséget kap három ellenségével szemben: a gonosz lélek, a világ és a test ellen. Ezek nem tehetnek semmi rosszat a léleknek, mert a lélek „óvatlan kiosont” körükből. És most, hogy a szenvedélyek elnyugodtak, az érzékiség kialudt, a lélek elmondhatja: „házam pihen csöndes nyugalomban”.
Az ember végre kiszabadult és a lélek útjára tért, a haladás és megvilágítás útjára, - oda, ahol egyedül Isten akarja tanítani saját közreműködése nélkül. Most átmeneti állapotban van. A szemlélődés tiszta szellemi örömet nyújt, és bennük a megtisztult érzékek is részesednek. Az ember időnkint még visszatér az elmélkedéshez. A lelki örömök fájdalmas próbatételekkel váltakoznak. Mielőtt belép a lélek sötét éjszakájába, még szárazságot, ürességet, fájdalmas próbatételeket, megpróbáltatásokat és gyötrő kísértéseket kell elszenvednie. Gyakran a tisztátalanságnak és az istenkáromlásnak a szelleme keríti hatalmába, és a megtévesztés szelleme ezernyi aggályba, zavarba és tanácstalanságba kergeti. Mindezekben a viharokban kell helyt állnia, ahhoz, hogy megedződjék. Nem mindenkinek jut azonban ilyen nehéz próba osztályrészül. Sokan viszont nem is tudnak kikerülni ebből a nehéz átmeneti állapotból. Akik mégis célhoz érnek, azoknak sokat kell elviselniük. Minél magasabb szeretetegyesülésre akarja Isten az embert elvezetni, annál alaposabb és tartósabb tisztulásnak veti alá. Még a haladóknak is sok rossz szokástól és tökéletlenségtől kell megszabadulniuk a lélek sötét éjszakáján. A szellemi lélekkel együtt az érzékek is teljesen megtisztulnak. Mert ezekben van a tökéletlenségek gyökere.
A tisztulás útjának eddigi ábrázolása világosan megmutatja, hogy ez az éjszaka sincs minden fény nélkül, bár a léleknek a szemei még nem alkalmazkodtak hozzá, és így nem képesek azt a gyönge fényt észrevenni. Azokban a viszonylag rövid magyarázatokban, amelyekben Szent János az érzékek éjszakáját kifejti, erősen hangsúlyozza értékes gyümölcseit. Mindez nincs ellentétben a kereszt üzenetével. Már korábban is szóltunk arról, hogy az Üdvözítő szenvedésének és kereszthalálának hirdetéséhez mindig hozzá kapcsolta a feltámadásáról szóló örömhírt. Az egyház liturgiája szerint Jézus Krisztus „per passionem et crucem ad resurrectionis gloriam” - a szenvedés és kereszt által jutott a feltámadás dicsőségébe. Őhozzá hasonlóan az érzéki ember elhalásával bontakozik ki a lelki ember. Ám ezt a csodálatos újjászületést eddig még csak alig érintettük. János az első éjszaka ábrázolásáról csak röviden szól, hogy mielőbb rátérhessen a második, a lelki éjszakára. Ez az ő főtémája. Jobb ezért, ha mi is a halál és feltámadás viszonyáról csak a lélek sötét éjszakája után beszélünk.
