A szellem és a hit – A halál és a feltámadás [4]

A teremtmény alkalmatlan eszköz az Istennel való egyesülésre. A természetes és természetfeletti ismeret elégtelensége (2)

      Az Ószövetségben megengedett dolog volt, sőt megfelelt Isten tervének, hogy prófétái látomásokra és kinyilatkoztatásokra vágyakozzanak és azok vezessék őket, mert Isten ilyen módon tárta eléjük a hittitkokat és akaratát is így adta tudomásul. Amit régebben csak töredékesen mondott el a prófétáknak, azt teljes egészében kijelentette akkor, amikor önmagát adta nekünk Fiában. Korábban azért szólt Isten, hogy Krisztust megígérje. Mindent megadott Benne nekünk és azt mondta: „Őt hallgassátok!” (Mt 17,5) Ezek után újabb kinyilatkoztatásra vágyódni hitünk fogyatékosságát jelentené. Benne, Krisztusban „rejlik a tudomány és bölcsesség minden kincse” (Kol 2,3). Ezért mindenben a mi Urunknak, az emberré lett Jézus Krisztusnak tanítása, valamint egyháza és szolgái vezessenek minket emberi és látható módon, magunknak is ezen az úton-módon kell gyógyítanunk tudatlanságunkat és lelki gyengeségeinket... Semmi egyéni természetfölötti módon tudomásunkra jutott dolgot sem kell elhinnünk, egyedül csak az istenembernek, Jézus Krisztusnak és emberi szolgáinak a tanítását... A többi semmit sem ér önmagában és csak akkor szabad hinnünk, ha megegyezik Krisztus tanításával. Az Ószövetségben sem volt mindenkinek megengedett, hogy Istent közvetlenül megkérdezze és Isten sem adott választ mindenkinek, hanem csak papjainak és prófétáinak. Isten különösen kedveli, hogy emberek vezessék az embereket, ... és, hogy az embert pedig a természetes esze irányítsa. Ezért állandóan azt kívánja tőlünk, hogy a természetfölötti úton nyert igazságoknak mindaddig... ne adjunk hitelt, amíg... emberi ajkon el nem jut hozzánk. Valahányszor az Isten valamit közöl vagy kinyilvánít a léleknek, egyidejűleg egy bizonyos hajlandóságot is önt belé, hogy azt az illetékeseknek is elmondja. „Mert ahányszor valahol több ember összejön, hogy az igazságot megvitassa, Isten is csatlakozik hozzájuk, megvilágosítja és megerősíti őket az Igazságban...” (Kármelhegy Útja, II. köt. 20. fej.) 

      Amit az értelem külső és belső érzékek segítségével felfog, mindahhoz még a tisztán szellemi közlések is hozzá járulnak. „Ezek az érzékek minden külső vagy belső közvetítése nélkül és saját együttműködésünk nélkül is feltárulnak az értelem előtt, világosan és természetfölötti módon nyilvánulnak meg, tiszta befogadásban. A lélek a maga részéről semmit sem tesz és nem is járul hozzá - legalább is nem önállóan - a saját erejéből”. 

      Keresztes János különbséget tesz látomások, kinyilatkoztatások, megszólítások és lelki érzések között. Ezt a négyet értelmi látomások néven foglalja össze, mert mindegyikben a szellemi szemlélet is előfordul.
      Szorosabb értelemben látomásnak mondjuk azt, amit testi látás módján szemlélünk. Amit hallás útján fogunk fel, azt megszólításnak nevezhetjük, egyéb érzékek útján nyert észlelés a lelki érzés. Egyiknél sem játszik közre semmiféle forma, kép vagy alak. Természetfölötti beavatkozással történő közlésről és természetfölötti közvetítésről van szó. Habár ezek az észlelések magasabb rendűek és sokkal hasznosabbak, mint a testi érzékek útján szerzettek, mégsem kell velük foglalkoznunk, mert általuk „sokat veszít az értelem élességéből és elzárja ... maga elől a magányosság és a kifosztottság felé vezető utat...” A látomások testi vagy testnélküli létezőket állítanak lelki szemeink elé. A lélek képes arra, hogy bizonyos természetfeletti fényben lásson minden testi dolgot, legyen az akár mennyei, akár földi. Mi a test nélküli lényeket (Isten, angyal, lelkek) csak a „dicsőség fényében” láthatjuk, ebben az életben nem. Ha Isten ezeket a maguk lényege szerint akarná közölni a lélekkel, akkor ez azonnal elhagyná testét és elbúcsúznék ettől a halandó élettől. Kivételesen mégis része lehet valakinek ilyen látomásban, de csak úgy, ha az Isten hatályon kívül helyezi a természetes élet feltételeit, vagy - bár érvényben hagyja ugyan azokat - de a lelket teljesen kiemeli természetéből, ahogy például Szent Pál a harmadik égig ragadtatott (vö. 2Kor 12,2). Ilyen látomások azonban igen ritkák, csak azokkal történnek meg, (Mózes, Illés, Pál), akik az egyház Lelkének és az isteni Törvénynek a forrásai voltak. A dolgok szokásos rendje szerint a szellemi lényeket itt a földön nem láthatjuk tisztán és leplezetlenül az értelemmel, az ember lelke mélyén valamiképpen mégis megérezhet valamit abban a szerető megismerésben, amellyel egybe kapcsolódik Isten boldogító ölelésével. „Ez a szerető, de homályos ismeret a hit, amely ebben az életben eszközül szolgál az isteni egyesülésre, éppen úgy, amint a túlvilági életben a „dicsőség fénye” segít az Isten szemléletére”.
      Itt már elővételeztünk olyasvalamit, amiről csak később beszélünk. Egyelőre azonban a testi dolgok lelki látomásait próbáljuk megvilágítani. Az értelem a természetfeletti fényben bensőleg úgy szemléli a testi dolgokat, ahogy a szem a természetes fényben lát. A lelki látás azonban sokkal élesebb és világosabb, mint a testi. Olyan, mint a villám fellobbanása, amely a sötét éjszakában a dolgokat egy pillanatra élesen felvillantja. A szellemi fény hatására olyan mélyen vésődnek a dolgok a lélekbe, hogy azokat - ha Isten kegyelme újból tudatosítja - pontosan úgy ismeri fel, ahogy először meglátta. Ezek a látomások nyugalmat, világosságot, mennyei örömet, tiszta szeretetet, alázatot hoznak létre és a szellemet felemelik Istenhez. Hatásaikban különböznek az olyan utánzatoktól, amelyekkel a sátán kápráztat el minket. A fenti hatásaik ellenére is el kell utasítanunk ezeket a látomásokat. Ha a lélek ezeket mint lelki kincseket összegyűjtögetné, akkor ez a sokféle benyomás, kép és személy lefoglalná belső világát, és megakadályozná, hogy a teremtmények lemondásán át az Istenhez vezető útra lépjen. Igaz ugyan, hogy az ilyen látomásokra való visszaemlékezés során eljuthat az istenszeretet bizonyos fokára. De sokkal magasabb fokra alkalmas a tiszta hit. Ha ez a hit a kifosztottság, a homály és a lelki szegénység erejével gyökeret ver a lélekben, akkor a remény és a szeretet is túlárad benne. Ez a szeretet nem bizonyos gyöngédség érzésében jelentkezik, hanem erőben, nagyobb bátorságban és eddig ismeretlen kedvességben nyilvánul meg. A mindenek feletti Istenhez, a Felfoghatatlanhoz „csak a teljes lemondás útján közeledhetünk”.
      A kinyilatkoztatások kifejezésben Keresztes János a szellemi közlések két fajtáját foglalja össze: először azokat az értelmi megismeréseket, amelyek titkos igazságokat tárnak fel az anyagi vagy szellemi valóságból. Másodszor szorosabb és sajátos értelemben vett kinyilatkoztatásokat, amelyek útján isteni titkok jutnak tudomásunkra. A tisztán szellemi igazságok megismerése teljesen különbözik a testi dolgok előbb említett szemléletétől. Ezekben a Teremtőről és a teremtményekről szóló igazságokat ismerjük meg. Az ilyen kinyilatkoztatásokhoz összehasonlíthatatlan és kimondhatatlan gyönyörűség kapcsolódik. Oka ennek az, hogy az ilyen ismereteknek a közvetlen tartalma maga az Isten, és mélyen behatolnak egyik vagy másik isteni tulajdonságba... Ezek a közlések tartósan bevésődnek a lélekbe. Minthogy ez tiszta szemléletben jön létre, a lélek világosan felismeri, hogy ezeket teljesen lehetetlen megfelelően kifejeznie, hacsaknem egészen általános fogalmakkal... Az ilyenek azonban elégtelenek annak a teljes megértéséhez, hogy mi is az, amit ízlelt és megértett a lélek. Ha a kinyilatkoztatás az Istenről ad ismeretet, akkor lehetetlen abban megkülönböztetni az egyes részleteket. Az ilyen fönséges és szerető ismeretekben csak olyan lélek részesül, aki már elérkezett az istenegyesülés állapotára, mivel ezek az ismeretek már magát az egyesülést jelentik. Egy bizonyosfajta érintkezésmód ez a lélek és az Isten között... olyan, ami áthatja a lélek lényegét. Azon különféle ismeretek és érintkezések közül, amelyeket Isten kelt a lélek lényegében, már egyetlen egy is, nemcsak, hogy egy pillanat alatt megtisztítja minden tökéletlenségétől, amelyeket egy életen át sem tudott volna levetni -, hanem még rendkívüli kegyelmekkel és erényekkel is elhalmozza. Az adományok olyan gyönyörűségesek, hogy közülük már egyetlen egy is messzemenően kárpótolja a lelket az egész életében elviselt számtalan szenvedésért... A lélek saját erejével képtelen eljutni ilyen fenséges ismeretekre. Saját hozzájárulása nélkül, egyedül az Isten hozza benne létre, gyakran éppen akkor, amikor legkevésbé gondol reá vagy vágyódik utána. És minthogy ilyen hirtelenül és beleegyezése nélkül jutnak a lélekbe, azért nem szabad ezeket az ismereteket sem keresni, sem elutasítani, csak alázatos megadásban elfogadni, hogy Isten akkor és úgy hajtsa végre művét, ahogy neki tetszik.
      Keresztes Szent János az ilyen kinyilatkoztatásoknál nem tanácsolja azt, amint az előbb tárgyaltaknál kívánt, - hogy ui. utasítsuk el azokat. Ezek az ismeretek már részei annak az egyesülésnek, amelyre az Isten el akar vezetni minket. Kedvéért az ember függetlenítse magát minden mástól, és „minden szenvedést alázatban, megadásban, mindenféle viszonzás reménye nélkül tisztán Isten iránti szeretetből... vállaljon magára. Ezek a kegyelmek... Isten különös szeretetének bizonyítékai olyan lélekkel szemben, aki önzetlenül átadja magát Istennek... Isten az egészen ráhagyatkozó és az Őt igazán szerető léleknek nyilatkoztatja ki magát”.
      Az említett ismeretektől nagyon eltérnek a külső dolgokra vonatkozó ismeretek. A kegyelmi ismeretek a prófétaság lelkéhez tartoznak, és ahhoz, amit Pál a „szellemek megkülönböztetésének” (vö. 1Kor 12,10) nevez. Mélyen bevésődnek a lélekbe és igaz voltukról biztosan meggyőződünk. Mégis alá kell vetni ezeket is a lelki vezető ítéletének, mert a hit útja biztosabban vezet az Istennel való egyesülésre, mint a megértés útja. Így jut el egyes ember természetfölötti módon a természet dolgainak és erőinek a megismerésére. Néha ezek csak részleges és múlékony megvilágosítások; az előrehaladottaknál azonban általános és maradandó ismeretek is lehetnek. A lelki emberek a természetfölötti megvilágosodás erejével gyakran apró, külső jelekből is felderíthetik, mi megy végbe a másikban. Tudomásukra juthat továbbá a távollévők sorsa és tette is. Az ilyen ismereteket saját közreműködésük nélkül nyerik el. Az is lehetséges, hogy az ember egészen világos megismerésre jut el, anélkül, hogy figyelne arra, amit olvas vagy hall, sőt a hallható szónál is mélyebben megérti. Előfordul, hogy valaki ismeretlen nyelv szavait hallja és mégis tökéletesen megérti. Ezen a téren - (ellentétben az előzőkkel) - ismét tág lehetősége van a sátáni megtévesztésnek. Mindezektől a rendkívüliségektől eltekintve, az ilyen ismeretek az Istennel való egyesülés szempontjából kevésbé értékesek, és bizonyos veszélyekkel is járnak. Legjobb azért, ha elutasítjuk, beszámolunk róluk a lelki vezetőnek és tanácsát követjük. Az említett dolgokat a lélek csak passzívan fogadja be, „csak annyiban hatnak, amennyiben az Isten akarja, anélkül, hogy a lélek kibontakoztatná saját tevékenységét”.

A szellem és a hit – A halál és a feltámadás [3]

A teremtmény alkalmatlan eszköz az Istennel való egyesülésre. A természetes és természetfeletti ismeret elégtelensége (1)

      Itt érthetjük meg Keresztes Szent János szívverését. Felismert egy nagy igazságot, amelynek hirdetésére sajátos küldetést érzett. Célunk, hogy egyesüljünk Istennel, utunk a keresztrefeszített Krisztus, a keresztre feszítettségben kell Vele eggyé válnunk. Ennek a folyamatnak egyetlen megfelelő eszköze a hit. Feltevését most úgy igazoljuk, hogy kimutatjuk: semmi más valóság vagy elgondolás se lehet a hitnél alkalmasabb eszköz. Szükséges, hogy minden eszköz megfeleljen céljának. Az Istennel való egyesülés eszköze csak az lehet, ami összekapcsol Istennel, és legjobban hasonlít Hozzá. Egyetlen teremtményről sem állíthatjuk ezt, bár mindegyik bizonyos kapcsolatban van Istennel és az Ő keze nyomát viseli. Mégis mondhatjuk, hogy Istentől a teremtmények felé nincs semmiféle kapcsolat, semmiféle lényegi hasonlóság. Isten léte és a teremtmények léte közti távolság végtelen. Lehetetlen ezért, hogy az értelem - akár égi, akár földi teremtmény közvetítésével - teljesen felfogja az Istent... Az angyalok és a szentek is oly távol vannak Isten lényegétől, hogy még általuk sem juthat az értelem egészen közel az Istenhez. Ez az állítás érvényes mindarra, „amit a fantázia elképzelhet, amit az értelem ebben az életben felfbghat”. A természetes világot az értelem érzéki képek és formák útján fogja fel. Az ilyen érzékelések azonban nem vezetnek közelebb Istenhez. Az evilágban hozzáférhető természetfeletti sem segítheti az értelmet Isten pontosabb megismerésére. Az értelem a saját belátásával nem képes megfelelő fogalmat alkotni, az emlékezet és a fantázia képei és formái együttesen sem tudják visszatükrözni az Istent. Az akarat sem képes olyan örömet és gyönyörűséget megismerni, ami hasonló lenne Istenhez. Az ember, - hogy eljusson Istenhez - inkább ne is akarjon ... mindent megérteni.., inkább legyek vak, vesse be magát a sötétségbe... anélkül, hogy kinyitná szemeit. Areopagita Dénes ezért nevezi misztikus teológiának a szemlélődést, vagyis titkos isteni bölcsességnek, a sötétség fénysugarának. 

      Az Istenhez vezető sötétség - mint már mondtuk - a hit. Egyetlen, egyesülésre vezető eszköz. A hit az Istent úgy állítja elénk, amilyen valójában: végtelen létében, szentháromsági egységében. A hit valami módon hasonlít számunkra Istenhez, amennyiben a hit is, az Isten is elvakítja az értelmet és sötétségbe borítja. A lélek ezért annál bensőségesebben egyesül Istennel, minél jobban betölti a hit. A Szentírás felhő képében jelzi a hit homályát; az Isten a felhőbe burkolózott az ószövetségi kinyilatkoztatásokban, Mózes előtt a hegyen (Kiv 19,9), és Salamon előtt a templomban(1Kir8,12). Ebben a homályban az igazság fénye rejtőzik. Egykor azonban fátyol nélkül fog felragyogni, ha életünkkel együtt a hit is véget ér. Átmenetileg azonban teljesen a hitre vagyunk utalva. A hitből eredő szemlélet homályos és általános ismeret, - amely nemcsak a természetes értelmi működéssel áll szemben, hanem a különböző természetfeletti megismerés módokkal is. Az értelem ugyanis részesedhet a jól megkülönböztethető és világosan felfogható természetfölötti ismeretekben is: ilyenek a látomások, kinyilatkoztatások, megszólítások és lelki érzékelések... Testi szemeinkkel is láthatunk másvilági alakokat: angyalokat, szenteket vagy valami szokatlanul fényes ragyogást. Hallhatunk rendkívüli szavakat, érezhetünk kellemes illatokat, kívánatos ízeket kóstolhatunk, jóleső dolgokat tapinthatunk. Ne vizsgáljuk azonban, jók-e vagy rosszak; utasítsuk azokat vissza! Isten ugyanis inkább a lélekkel közli magát mintsem az érzékekkel. A lélek ebben a közlésben nagyobb biztonságot érez és jobban halad előre, níg viszont az érzéki tapasztalások rendszerint veszélyekkel járnak. Az érzékek ugyanis azt „vélik”, hogy ítéletet mondhatnak szellemi dolgokról, noha annyira járatlanok ebben, mint az igavonó ökör a tudományban. Az érzékek terén könnyen közreműködhet a sátán is, mivel hatással van a testre. De még ha Istentől is származnak ezek az érzéki jelenségek, annál kevésbé segítik a lelket, minél külsőbbek, kevésbé ösztönöznek az ima lelkületére és azt a látszatot keltik, mintha nagyobb jelentőségük lenne és jobban vezetnének Istenhez, mint a hit. Ezek az érzéki jelenségek könnyen túlzott önbecsülésre is vezethetnek. A sátán szívesen felhasználja ezeket, hogy ártson a lelkeknek. Mindezekből az okokból nyilvánvaló, hogy legjobb az ilyen képeket elutasítani. Ha viszont ezek az érzéki örömök az Istentől erednek, a lélek akkor sem veszít semmit. Az Istentől származó közlés abban a pillanatban, amikor megérint, kifejti hatását a szellemi részben anélkül, hogy időnk lenne a fontolgatásra: akarjuk-e vagy sem? Ellentétben tehát a sátáni látomásokkal - amelyek megadják ugyan az első ösztönzéseket, de nem sodorhatják tovább, ha a lélek nem akarja - az isteni meglátások a lélek mélyére hatolnak, szeretetre indítják az akaratot és úgy működnek, hogy a lélek akarata ellenére sem képes nekik ellenállni. Még ezeknek az üdvös hatásoknak ellenére se vágyakozzék a lélek az ilyen isteni jelenségekre. Még pedig azért, mert: 

1. az érzékeket felülmúló hit rovására mehetnek és így eltéríthetik a lelket az istenegyesülés egyetlen eszközétől. 
2. Akadályozzák a lélek felemelkedését a láthatatlan világba. 
3. Gátolják a lelket az igazi önmegtagadásban és a lelki kiüresedésében. 
4. Az érzékekhez tapadt lélek már kevésbé fogékony az áhítat szellemére. 
5. Elveszítheti az Istentől kapható kegyelmeket, ha önzően csak a látomásokat hajszolja. 
6. És végül kaput nyithat a gonosz léleknek, hogy a hasonló jelenségekkel megtévessze. 

      Ha a lélek lemondásban él és „elfordul az ilyen érzéki jelenségektől, akkor a kísértő elhagyja, mert nem tud neki ártani. Isten viszont megelőző szeretetében elárasztja kegyelmeivel, és az alázatos és az önzetlen lelket mindenek fölé emeli, amint azzal a szolgával tette, aki a kicsiben is hű volt hozzá (vö. Mt 25,21)... Ha a lélek hűséges és tartózkodó, akkor az Úr lépésről lépésre elvezeti az isteni egyesülésre és átalakulásra”. 

      Amint a külső érzékek észlelését, így a belső érzékeket, a képzelőerő és a fantázia képeit is vissza kell utasítanunk. A képzelőerő megjeleníti a fantázia átformálja a megjelenített képeket. Mindkettő jelentős az elmélkedésben, ami az ilyen képekhez kapcsolódó megfontolás. (Így elképzelhetjük Krisztust a kereszten, a megostorozásnál vagy Istent dicsősége trónusán.) Az ilyen képek éppoly kevéssé alkalmas eszközök az Istennel való közvetlen egyesülésre, mint a külső érzékek tárgyai, minthogy a képzelőerő csak azt tudja létrehozni vagy a lélek elé tárni, ami a külső érzékek tapasztalatköréből jut hozzá... Ha a látott, hallott és érzett tárgyak eljutnak a képzeletbe, akkor azoknak a mintájára hasonlókat alkot, ám ezek sem magasabb rendűek az érzéki dolgoknál. Minthogy ... semmi teremtett dolog sincs belső kapcsolatban az isteni lényeggel, így semmi sem lehet az Istennel való egyesülésnek a közvetlen eszköze azokból, amit az ember elképzelhet. A kezdőknek még szükségük lehet arra, hogy Istent, mint nagy tüzet, ragyogó fényt vagy valami hasonlót képzeljék el és így az érzékelhető dolgok képében az Isten szeretetre indítsa és lángra lobbantsa őket. A képzelőerő és a fantázia képei azonban csak távolabbi eszközök. A lelkeknek „rendszerint át kell haladni rajtuk, hogy elérjenek céljukhoz, a lelki nyugalom helyére. Itt csak menjenek át, és ne időzzenek hosszasan, mert különben sohasem érnek célba...”
      Az elmélkedés fokának elhagyására az az alkalmas idő, amikor már együtt van a három ismertető jegy, melyeket jól ismerünk az érzékek sötét éjszakájából. Ezek a jegyek a következők: - Ha a lélek már nem talál többé semmi örömet, se felüdülést az elmélkedésben; - ha már semmi más dologgal nem hajlandó foglalkozni; - és ha már legszívesebben teljes nyugalomban Istennél lenne és részesedne Isten általános, szerető ismeretében. A szerető megismerés rendszerint sok előző és fáradságos elmélkedés gyümölcse, mivel az egyes megismerésekben szerzett hosszú gyakorlás után lett a lélek maradandó állapota. Megtörténhet az is, hogy Isten előző gyakorlatok nélkül, váratlanul, egyszerre a szemlélődés és a szeretet állapotába helyezi a lelket. Ebben az általános, szerető megismerésben nincs semmiféle fokozatos megkülönböztetés és nem is megy részletekbe. Ha ilyenkor a lélek imádkozni kezd, akkor úgy szívja magába a szerető megismerést, - minden fáradtság nélkül és gyönyörrel - mint akinek a tenyerében van a víz. Nincs szüksége arra, hogy az előző elmélkedések, képek és elképzelések segítségével - mintegy mély kútból - vödörrel merítsen. Mihelyt eljut Istenhez, részesül abban a homályos, szerető, boldogító és megnyugtató megismerésben, amely a lelket bölcsességgel, szeretettel, és gyönyörrel itatja. Minden nyugtalansága és vívódása viszont állapotának félreértéséből származik, abból, hogy minden áron vissza akar térni a most már terméketlen elmélkedéshez.
      A szemlélődésben a szellemi képességek: az emlékezet, az értelem és az akarat együttesen működnek. Az elmélkedésben és a megfontolásban Keresztes Szent János az érzéki képességek tevékenységét látja. Az általános megismerés abban az egészen tiszta lélekben van jelen, amely mentes mindenféle benyomástól és egyedi ismerettől. Minél tisztább, egyszerűbb, tökéletesebb, szellemibb és bensőségesebb ez az általános megismerés, annál szabadabb és gyöngédebb lesz, és annál jobban kivonhatja magát az érzéki benyomások alól. A lélek egészen elfeledkezik magáról és mintegy időn kívül él. Az ilyen állapotban az ima egészen rövidnek tűnik, még ha órák hosszat tartott is. Ez a rövid imádság „az egekig hatol, mert az ilyen lélek magába fogadja a mennyei megismerést”. Hatására az egész kedélyvilága bizonyos módon felemelkedik a mennyei ismeretekre és egyidejűleg elidegenedik és elszakad minden földi dologtól, formától és képtől. Ez az állapot többnyire magával ragadja az akaratot is, elmeríti a szerelem örömeibe anélkül, hogy tudná, ki is szerelme tárgya. A léleknek egyetlen tennivalója ebben az állapotban, hogy befogadja az Istentől közölt felvilágosításokat, kinyilatkoztatásokat és egyéb behatásokat. Ragyogó, tiszta fény árad szét benne, amihez semmi más sem hasonlítható. Minden tárgyhoz vagy megfontoláshoz való kötődés csak útját állná ennek a finom és egyszerű fénynek, úgy amint a felhő tolul a napfény elé... Igaz, hogy a fény sohasem hiányzik egészen a lélekből, mégis a teremtményi formák és leplek elzárják a lelket és úgy beburkolják, hogy a fény nem tud beáradni. Mihelyt azonban megszabadul ezektől az akadályoktól és leplektől, és átadja magát a teljes lelki szegénységnek és önkiüresítésnek, akkor a lélek átlátszóvá és tisztává lesz és hasonlítani kezd a tiszta és áttetsző isteni Bölcsességhez, aki az Isten Fia. Belé árad „Isten békéje és nyugalma... Isten ... csodálatos megismerésével együtt, amelyet magába foglal az isteni Szeretet”. A szeretetegyesülésnek ebben a fönséges állapotában Isten már nemcsak „látomásban, képzelőerőben vagy másféle képnek titokzatos leple alatt közli magát, hanem szemtől szembe... (vö Szám 12,6kk), vagyis mintegy ajkával megérinti a lelket a szeretetben, tiszta isteni lényegiségében Isten ajka szeretetben megérinti a lélek ajkát azaz szellemi akaratát”. Eddig azonban hosszú utat kell megtennie az embernek. Isten fokozatosan vezeti a lelket a magas csúcsra. Alkalmazkodik az ember természetéhez. Kezdetben a lelkieket inkább külső, nyilvánvaló ... módon, elképzelések, képek és érzékelhető dolgok útján tanítja ... hol természetes, hol természetfölötti módon. Előbb a saját értelme használatával vezeti, majd lassan felemeli a fönséges isteni szellemhez. Az isteni nevelési tervbe beilleszkednek a képzelőerő látomásai is. Ügyelnünk kell „Isten szándékaira és akaratára vagyis az áhítat szellemére. Csakis erre a célra szánja a látomásokat. De, hogy mit adna az Isten abban az esetben, ha az ember érzékek segítsége nélkül, szellemileg is képes lenne egy látomást ... megragadni, - arról itt most nem beszélünk”.