A szellem és a hit – A halál és a feltámadás [2]

A lelki erők kiüresítése, mint a keresztút és a kereszthalál

        Az átalakító egyesüléshez szükséges kiüresítést az értelemben a hit hozza létre, az emlékezetben a remény, az akaratban pedig a szeretet valósítja meg. A hitről már elmondtuk, hogy az értelemnek biztos, de homályos ismeretet ad. Istent megközelíthetetlen fénynek, felfoghatatlan végtelennek mutatja, olyannak, akivel szemben a természetes erő felmondja a szolgálatot, és az értelem felismeri semmiségét, tehetetlenségét, ugyanakkor pedig Isten nagyságát. A remény az emlékezetet üresíti ki, mert a még meg nem valósultakra irányul. „A remény, ami teljesedni látszik, többé már nem remény” (Róm 8,24). A remény megtanít arra, hogy mindent Istentől várjunk, semmit se magunktól vagy más teremtménytől. Istentől várjuk a végtelen boldogságot, ezért mondunk le az életben minden élvezetről és birtoklásról. A szeretet végül mindentől megszabadítja az akaratot és csak arra kötelezi, hogy Istent szeresse mindenek fölött. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha már megszűnik a teremtmények iránti vágyódása. A teljes önkiüresítésnek ezt az útját már egyszer olyan keskeny útnak neveztük, amire csak kevesen találnak rá. (vö. Mt 7,14). Ez az út vezet a tökéletesség magas hegyére, és csak azok járhatják végig, akiket semmiféle teher nem húz vissza. Erre a keresztútra hívja meg Jézus tanítványait: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen, mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki elveszti értem, ... megmenti életét” (Mk 8,34k). Amit Jézus itt kíván, az nem csupán némi visszavonultság vagy csekélyke javulás ilyen vagy olyan szempontból, és nem is csak egy kicsivel több ima és önmegtagadás, miközben megőrizzük a vigasztalást és a lelki érzelmeket élvezzük. Akik megelégednek ennyivel, azok, - mint a haláltól - úgy borzadnak, ha ezzel a különös tökéletességnek akár csak a nyomaival is találkoznak, amely az Istenben való minden lelki édességtől történő megfosztottságban, szárazságban, undorban és fáradtságban nyilvánul meg. Az igazi lelki kereszt, a szegénység mezítelensége Krisztus szellemében. „A másik úton csak önmagunkat keressük Istenben... ami pontosan ellentéte a szeretetnek. Önmagunkat keresni Istenben annyit jelent, hogy csak ajándékokat és gyönyörűségeket várunk Tőle... Istent magáért keresni nem csupán Isten iránti szeretetből való lemondást jelent, hanem azt is, hogy készek vagyunk Krisztus kedvéért elfogadni Istentől és a világtól azt, ami legkevésbé szolgál tetszésünkre”. Saját lelkünket „gyűlölni” és éppen ezzel megmenteni annyit jelent, mint Krisztus kedvéért lemondani mindarról, amit akaratunk valaha is megkívánhat és csak azt megtartani, amiben a kereszt keserűsége van. Az Úrral együtt kiüríteni a kelyhet (vö. Mt 20,21), annyi, mint egyaránt meghalni az érzéki és a szellemi természetnek. Csak így járhatunk a keskeny úton. Itt csak önmegtagadás van.... és kereszt. A kereszt az a vándorbot, amire támaszkodhatunk és ami nagyon megkönnyíti előre haladásunkat. Ezért mondja az Úr: „Az én igám kedves, az én terhem könnyű” (Mt 11,30). Ez a teher a kereszt. Mihelyt az ember rászánja magát, hogy magára vegye a keresztet, vagyis... Isten kedvéért csak a fáradságosat keresi és örömmel vállalja magára, valóban nagy megkönnyebbülést és édességet talál benne és elszakad mindentől anélkül, hogy bármit is kívánna - így járja a maga útját.

      Ellenben, ha önző módon ragaszkodik valamihez - legyen az isteni vagy földi dolog - akkor még nem szakadt el mindentől, nem üresedett ki mindenből. Ezért nem is tudja a keskeny úton megvetni a lábát és járni rajta. A szellemi lelkeknek be kell látniuk, hogy ez az Istenhez vezető út nem a sok elmélkedés, nem is bizonyos fajta lelki gyakorlatok vagy örömérzések sokasága, ... hanem „csak az egy szükséges”... tagadjuk meg önmagunkat komolyan és belsőleg, hogy Krisztus kedvéért készek legyünk a szenvedésre és meghalni minden szempontból. Aki ... ezeket gyakorolja, az ezeken felül még sokkal többet talál és ér el. Aki viszont ezeket a gyakorlatokat elmulasztja ... annak a többi erénygyakorlat olyan, mint a buborék. Mert nem is segítenek az előre haladásban, még ha a lelkek nagyszerű elmélkedésre képesek is és angyali módon érintkeznek Istennel. A mi utunk Krisztus. Minden annak megértésén múlik, hogyan éljünk Krisztus példája szerint.

      „Először is vitathatatlan: hogy Krisztus meghalt, lelki értelemben egész földi élete folyamán meghalt az érzékieknek és természetes értelemben meghalt halálában. Élete folyamán - mint mondja – az Emberfiának nincs hová fejét lehajtsa (vö. Mt 8,20), még inkább vonatkozik ez a halálára. Másodszor az is bizonyos, hogy Krisztus halála pillanatában teljesen magára maradt, szinte megsemmisült, mivel az Atya a legnagyobb szárazságban minden enyhület és vigasz nélkül hagyta. Ezért kiáltott fel a kereszten: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem ?” (Mt 27,46). Ez volt Jézus legnagyobb elhagyatottsága, amit élete folyamán érzékeiben átélt. De éppen ezzel nagyobb dolgot valósított meg, mint amit élete minden jelével és csodájával együtt tett... Megvalósította az emberi nemnek kegyelmi kiengesztelését és egyesítését Istennel. És ez abban a pillanatban történt, amikor az Úr legteljesebben megsemmisült... Megsemmisült az emberek előtti becsületében, hiszen akik látták a kereszten meghalni, kigúnyolták. Megsemmisült emberi természetében, hiszen a halálban a természet szertefoszlik. Az Atya fosztotta meg ebben a pillanatban minden segítségtől és vigasztalástól, teljesen magára hagyta úgy, hogy Jézus teljesen kiüresítette önmagát, megsemmisült, szinte feloldódott a semmiben, hogy így eltörölje a bűnt és az embert Istennel egyesítse... Az igazán szellemi lélek értse meg Krisztus titkát, azét a Krisztusét, aki az Istennel való egyesülésnek az ajtaja és útja. Így látja be a lélek, hogy annál bensőségesebben egyesül Istennel, minél inkább megsemmisíti önmagát Istenért érzékiekben és szellemiekben. És ha ebben a mélységes megaláztatásban szinte feloldódik a semmiben, akkor valósul meg a lélek szellemi egyesülése Istennel; így eljut arra a legmagasabb fokra, amit itt ezen a földön elérhet. A szellemi egyesülésnek ez a foka már nem a lelki felüdülésben és gyönyörködésben áll, hanem az élő testben megvalósult kereszthalálban, ami egyaránt kiterjed az érzékiekre és a szellemiekre, a külsőre és a belsőre”.

A szellem és a hit – A halál és a feltámadás [1]

A lélek sötét éjszakája

      

      Keresztes János a lélek éjszakáját keskeny útnak nevezi. Előbb még a hit útjának mondtuk, és éjféli sötétségnek neveztük. A hitnek ezek szerint uralkodó szerepe van a lélek éjszakájában. Ezt az állítást, hogy megvilágítsuk, meg kell magyaráznunk, mit ért Szent János a szellemen és a hiten. Ez nem könnyű feladat. Minden írása hátterében ott van a szellem ontológiája. Erről nincs külön tanulmánya és talán nem is foglalkozott azzal, hogy elméletileg kidolgozza a benne élő habituális (állapotszerű) tudást és meghatározza annak egyes megnyilvánulásait. Még kevésbé valószínű, hogy végig gondolta volna, honnan származik tudása. Keresztes Szent János célkitűzése nem kívánta, hogy ezeket megvilágítsa. Ennek a szellemtörténetileg egyébként jelentős kérdésnek az elemzése nagyon eltérítene utunktól. Nem mellőzhetjük azonban azt a tárgyi kérdést, mit értett János szellemen és hiten? A kérdésre csak annak alapján válaszolhatunk, amit elmond nekünk a lélek éjszakájáról. Jelentős nehézséget okoz, hogy a szerző a sötét éjszakát kétszer is tárgyalja. A Kármelhegy Útjában és a Sötét Éjszaka magyarázatában, és mind a két rész befejezetlen maradt.

1. A lelki erők kiüresednek az aktív éjszakában

A hit éjszakája, mint az egyesülés útja

      A második éjszaka sokkal sötétebb, mint az első. Az első éjszaka ugyanis az ember alacsonyabb, érzéki részét érinti és ezért inkább külsődleges. A hit éjszakája ezzel szemben a magasabb, az értelmi képességeket belülről ragadja meg, megfosztja a lelket az értelem fényétől vagy szinte megvakítja.

      A teológusok a hitet a lélek biztos, tartós, de sötét állapotának nevezik (habitus). Sötétnek mondható, mert a lélek elé tárja, hogy higgye az Istentől kinyilatkoztatott igazságokat, olyan igazságokat, amelyek a természetes fényt és az emberi értelmet minden szempontból fölülmúlják. Innen van, hogy a hitben kapott ragyogó fény homályos sötétségnek mondható az értelemben. Mert a nagyobb fény kioltja és legyőzi a kisebbet. „Így nyeli el és győzi le a hit fényének nagy ereje értelmünk fényét, azt, amely önmagától csak a természetes megismerésre juthat el” Ugyanakkor az értelemnek a természetfeletti befogadására is megvan a képessége, akkor ha Isten fel akarja emelni a természetfeletti ismeretre. Az értelem önmagától csak természetes ismeretre tehet szert természetes módon, úgy amint az érzékek a tárgyat eléje tárják. „Így az értelem a dolgokról nyert képzeteket és benyomásokat önmagukban vagy hasonlatok alapján ragadja meg”. Ha valakinek olyasmiről beszélünk, amit még sohasem látott és olyan hozzá hasonlót sem ismert, ami nyomra vezetné -, akkor a nevét megtanulja, de nem tud képet alkotni a dologról, így van a vakonszületett ember a színekkel.

És így vagyunk mi a hittel is. Olyan dolgokról tudósít minket, amelyeket sohasem láttunk vagy hallottunk és nem is ismerünk hozzá hasonlót. Csak elfogadhatjuk azt, amit mondanak nekünk, miközben akár ki is kapcsolhatjuk természetes ismeretünk fényét. Bele kell egyeznünk abba, amit hallunk -, anélkül, hogy értelme közelebb jutna hozzánk. - Ezért (mondhatjuk, hogy) a hit a lélek számára egészen sötét éjszaka. Éppen ezáltal kapja meg a lélek a hit fényét, azt a tökéletes bizonyosságú tudást, amely felülmúl minden más ismeretet és tudományt, úgy, hogy csak a tökéletes szemléletben juthat el a hitnek a helyes felfogására. Ezért mondja az Írás: „Si non credideritis, non intelligetis” (Ha nem hisztek, nem juttok el a belátásra) (vö. Iz 7,9b).

      Mindebből nemcsak az lesz világos, hogy a hit sötét éjszaka, hanem hogy egyben út is. Út a cél felé, amelyre a lélek törekszik: az Istennel való egyesüléshez. Egyedül a hit ad valamiféle ismeretet Istenről. És eljuthatna-e az ember az Istennel való egyesülésre, ha Őt nem ismerné? Az ember, hogy eljuthasson a hittől a célhoz, helyesen kell viselkednie. Önként és saját erejéből kell belépnie a hit éjszakájába. Miután az érzékek éjszakájában minden teremtmény iránti vágyról lemondott, most meghal természetes erőinek, érzékeinek, sőt: értelmének is, hogy valóban eljusson Istenhez. Maga mögött hagyja a természetest, hogy elérhesse a természetfölöttit. Ha az Isten már természetfeletti javakkal is megajándékozta, akkor azokról is le kell mondania. Szakadjon el mindentől, amit még felfoghat. „Úgy éljen, mint vak a homályban, támaszkodjék a sötét hitre, a hitet válassza fényének és vezetőjének és semmi olyasmire ne hagyatkozzék, amit megért, élvez, érez vagy elképzel. Mert mindez csak sötétség, ami tévedésbe viszi vagy feltartóztatja. A hit pedig fölülmúl minden ilyen értést, elvezetet, érzést és elképzelést”. A lélek legyen teljesen vak, hogy eljusson a hit tanítására. Aki még nem egészen vak, az abban bízik, amit lát, és nem hagyja magát vezettetni. Így van ez a lélekkel is. Csak ha arra hagyatkozik, amit Istenről élvez, érez vagy tud, akkor ezen az úton még könnyen eltévedhet, elakadhat, mert nem adta át magát a hitnek, pedig mégiscsak ez az igazi vezetője. Istennel akkor egyesül, ha egyszerűen hisz Isten jelenlétében. Ez azonban nem az értelemnek, a képzeletnek vagy az akaratnak a dolga, mert ebben az életben az ember nem képes felfogni, hogyan létezik Isten. Legyen valakinek mégoly nagyszerű benyomása Istenről, ismerje Őt vagy élvezze Őt, mégis mérhetetlen távolságban van attól, hogy Istent igazán birtokolja. Ha a lélek ebben az életben eggyé akar válni azzal az Istennel, akivel a másvilágon a dicsőség fényében fog részesedni, - amint Szent Pál írja - szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív fel nem fogta (vö. 1Kor 2,9; Iz 64,4), - akkor „amennyire lehetséges teljesen érzéketlen legyen mindaz iránt, amit a szem megláthat, a fül meghallhat, a fantázia elképzelhet és a szív befogadhat (a szívvel itt az emberi lelket jelöljük)”. Ha azonban az ember még mindig a saját erőire támaszkodik, akkor csak még több nehézséget és akadályt gördít maga elé. Saját útjának elhagyása viszont annyit jelent, hogy rálépett a célhoz vezető igazi útra. Emberi természetünk feladása elvezet ahhoz a Célhoz, amely minden természetet felülmúl: az Istenhez. Ha a lélek ebbe az állapotba elérkezett, már nem ismer és nem is kötődik semmiféle természethez vagy emberi módhoz. Többé semmit sem akar különös módon ízlelni vagy érezni, „mivel most már minden lehetőt birtokol, úgy, mint akinek semmije sincs, és mégis mindene megvan”6. Külsőleg és belsőleg minden természetes korlátot levet és minden kötöttség nélkül belép a természetfölöttibe, oda, amely semmiféle természetit és sajátos módot sem ismer, mert ez a természetfeletti lényege szerint minden természetit magába foglal. Az emberi lélek emelkedjék felül mindazon a szellemin, amit természetes módon felismerhet, megízlelhet vagy megtapasztalhat. Ha ezeket a természetes dolgokat még nagyobbra tartja, akkor egyre inkább eltávolodik a legfőbb Jótól. Ha viszont a legfőbb Jóhoz hasonlítva kevésre értékeli azokat, „akkor a lélek hatalmas léptekkel közeledik a sötétségben az egyesüléshez a hit útján”.

      Keresztes Szent János jobb megértésül erre a helyre iktatja be a lelki egyesülésről szóló rövid magyarázatát. Itt azonban Istennek nem arról a lényegi egyesüléséről van szó, amellyel a dolgokat létükben fenntartja, hanem a léleknek Istenben való szerető egyesülését és átalakulását írja le. Ez a szeretetegyesülés azonban nem állandó, úgy, mint a lényegi egyesülés, - hanem csak akkor valósul meg, ha a lélek eljutott az istenhasonlóságra a szeretetben. Isten lényegi egyesülése a dolgokkal természetes -, a szeretetegyesülése viszont természetfölötti. Ez a természetfölötti egyesülés akkor jön létre, ha a lélek akarata és az Isten akarata annyira eggyé válik, hogy már semmi sincs, amiért egyik a másiknak ellentmondana. Ha tehát a lélek tökéletesen kiüresíti magát abból, ami az isteni akarattal ellenkezik, úgy hasonul Istenhez, hogy a szeretet útján átalakul Istenbe. Ki kell üresítenie magából nemcsak az Isten akaratával ellenkező minden cselekvést, hanem minden, vele ellenkező szokást is... Mivel egyetlen teremtmény sem ér fel és felel meg Isten lényegének, ezért az emberi léleknek el kell szakadnia minden teremtménytől, minden művétől és a saját képességeitől is... Csak így alakulhat át Istenbe. Az isteni fény eredetileg természetes módon lakik a lélekben. Ha viszont megszabadul mindattól, ami nem Isten - mert Isten a Szeretet! - csak akkor világosodhat meg és alakulhat át Istenbe. Csak úgy közli természetfölötti létét, hogy a lélek megérzi, részese Istennek és sajátjának tartja mindazt, ami Istené. Ilyen messzire vezet az egyesülés: mindaz, ami az Isten vagy a lélek tulajdona, közös lesz ebben a közlésben és átalakulásban. Már inkább Istennek látszik a lélek, mint léleknek. A lélek részesedik Istenben, de úgy, hogy átalakulásában is megtartja „saját természetes, az istenitől egészen különböző létét”.