A szellem és a hit – A halál és a feltámadás [7]

Az emlékezet kifosztottsága

      Keresztes Szent János a fent idézett magyarázatokban, főleg az értelem és a hit viszonyával foglalkozott, amennyiben ezek az Istennel való egyesülést segítik elő. A lélek széles, belső világa tárult fel előttünk. A lelki folyamatoknak olyan sokféleségét mutatja be, amelyekről a mindennapi tapasztalásnak sejtelme sincs; mesteri kézzel írja le és a lelki történések összefüggésében vizsgálja jelentőségüket. A mi feldolgozásunkban lehetetlen, hogy a felmerülő kérdéseknek és távlatoknak teljességét akárcsak jelezzük is. Inkább kiemeljük azt, ami a mi szempontunkból fontos. Előbb azonban még kövessük szentünk gondolatmenetét. Az előzőekben János már hangsúlyozta, hogy a hit útja a sötét éjszakán át vezet, és ugyanakkor keresztút is. Eddig azonban olyan sokszor volt szó fényről és boldogságról, hogy néha már úgy tűnt, mintha eltértünk volna az éjszaka és a kereszt témájától. De itt még nem a cél előzetes ábrázolásáról volt szó, hanem arról, amit tudnunk kell ahhoz, hogy megérthessük az utat, - a megvilágosításoknak és kegyelmeknek ezt a gazdagságát csak ezért fejtettük ki, hogy megmutassuk mindazt, amiről le kell mondanunk. Mert aki már részesült ebben a gazdagságban, csak az tudja jól felmérni, milyen fájdalmas lehet az önkéntes kifosztottság. Milyen sötét lesz akkor, ha a ragyogó fény közepette behunyjuk szemünket, és mennyire valóságos keresztrefeszítettség az, ha a lélek élete megbénul és mindent elvonnak tőle, ami felüdíthetné. Említettük már, hogy ez a kifosztottság nemcsak az értelemre, hanem a többi lelki képességre is vonatkozik, az emlékezetre és az akaratra. Ezen képességek istenegyesülésének az előkészítését tárgyalja a Kármelhegy Útjának az utolsó könyve. 

      Minthogy a léleknek Istent inkább abból kell megismernie, ami nem Ő, mint abból, ami Ő..., ezért úgy kell eljutnia Istenhez, hogy a természetes és természetfeletti istenészleléseiről teljes egészében lemond, ahelyett, hogy feléjük fordulna. 

      „Távolítsunk el az emlékezet útjából minden természetes korlátot, hogy önmagunk fölé emelkedjünk és meghaladva minden körülírható ismeretet és érzékekkel megragadhatót, felemelkedhessünk a felfoghatatlan Isten magasztos reménységéhez. Először is ki kell magunkból üresítenünk minden olyan ismeretet és képet, amelyeket a testi érzékek útján szereztünk, minthogy semmiféle formában és semmilyen képben sem tudja az emlékezet megragadni Istent. Ezért minden, Istenen kívüli formától meg kell szabadulnunk. Amikor a lélek már Istennel egyesült, mentes minden alaktól és képtől..., a képzelőerő többé már nem működik, az emlékezet elmerül a legfőbb Jóban, tökéletesen megfeledkezik önmagáról anélkül, hogy bármire is emlékeznék. Ez a tökéletes kiüresedés az egyesülésben megy végbe - és éppenúgy, mint az egyesülés - nem csupán saját tevékenységünk gyümölcse. Valami egészen rendkívüli történik itt. Ha az Isten megérinti az egyesülésben az emlékezetet, akkor hirtelenül az agyban egy bizonyos fajta átfordulás történik... Ez néha olyan erős lehet, hogy az ember úgy érzi, mintha teljesen elvesztené a fejét, elhagyja az értelme és érzékelése. És az emlékezet ekkor... szabadul és tisztul meg minden ismerettől... A képzelőerő annyira lebénul, és az emlékezet olyannyira megfeledkezik mindenről, hogy egy bizonyos idő kell ahhoz, amíg magához tér és észreveszi, mi történt ezalatt”. A képességeknek ilyen kikapcsolása csak az egyesülés kezdeti fokán fordul elő, a tökéleteseknél már nem így van. Őket a Szentlélek irányítja és kellő időben figyelmezteti arra, mit kell tenniük és így mentesek maradnak az átmeneti állapotra jellemző külső, viselkedésbeli hibáktól. 

      Az Istentől létrehozott tökéletes tisztulást mi csak passzíven tapasztaljuk meg. Amit a léleknek tennie kell, az csak a felkészülés arra, hogy bármit is közvetítsenek az érzékek, „abból semmit se őrizzen meg az emlékezetben, hanem azonnal felejtse el, és ha szükséges, más dolgokra gondoljon. Semmilyen kép se maradjon az emlékezetben, úgy, mintha ennek megfelelő dolgok soha nem is léteztek volna. Engedje emlékezetét kötetlenül és szabadon, ne próbálja rávenni semmiféle mennyei vagy földi dolgoknak a szemléletére. ... Engedje ..., hogy minden feledésbe merüljön, mert mindezek csak gátolják útjában”.

A szellem és a hit – A halál és a feltámadás [6]

A teremtmény alkalmatlan eszköz az Istennel való egyesülésre. A természetes és természetfeletti ismeret elégtelensége (4)

      Keresztes Szent János az értelmi megismerések negyedik és egyben utolsó fajtáit lelki érzéseknek nevezte. Ezek kétfélék lehetnek: vannak olyan lelki érzések, amelyek az akarat hajlandóságában gyökereznek, és vannak olyanok, amelyek a lélek lényegét érintik. Már az elsők is, - amennyiben Istentől származnak, - rendkívüli magasztosak. A második fajta -, a lélek lényegét érintő érzés minden mást tökéletesen felülmúl áldásban és lelki haszonban. A léleknek, de még a lelki vezetőnek is teljesen felfoghatatlan, hogyan és miért ad az Isten ilyen kegyelmeket. Ezek a kegyelmek függetlenek az ember elmélkedéseitől és cselekedeteitől. Habár az ember fogékonnyá teheti magát az ilyen kegyelmek befogadására, az Isten azonban tetszése szerint úgy adja azokat, ahogyan, amikor és amire akarja. Megtörténik, hogy aki sokban kiállotta a próbát, mégsem részesül ilyen érintésekben. Viszont mások, akik bár sokkal kevesebb jót tettek, teljesebben, nagyobb mértékben nyerik el. Az isteni érintések közül egyesek világosan felismerhetők, de gyorsan elmúlnak. Mások viszont kevésbé határozottak, de tartósabbak. Mindezek az akarati és a lélek lényegét érintő érzések az értelem felé is feltárnak bizonyos ismereteket és belátásokat. Ezek az értelemnek fönséges és kimondhatatlan gyönyörűséges istenélményt okoznak. Az ilyen istenélményt éppoly kevéssé tudjuk jellemezni, mint amiből eredt. Ezek az ismeretek a forrásokul szolgáló isteni érintés különbözőségének megfelelően, magasztosabbak vagy világosabbak. A lélek passzív módon részesedik az ismeretekben éppen úgy, mint az érzésekben. „Minden tévedést ki kell kapcsolni ahhoz, hogy ezek akadálytalanul, egymást segítve működjenek a lélekben; az értelemnek nem szabad saját tevékenységével beavatkoznia... mert ezzel teljesen tönkre teheti a törékeny ismereteket... Olyan gyönyörűséges, természetfölötti meglátások ezek, amelyek a természetes értelemmel teljesen elérhetetlenek... Nem is kell... megengednünk, hogy irántuk vágyak ébredjenek bennünk, mert akkor az értelem könnyen saját magának is beképzelhet ilyen ismereteket, sőt kaput nyithat a sátánnak is, hogy az mindenféle csalóka képpel megtévesszen minket... A lélek „viselkedjék csendesen, legyen alázatos és higgadt. Isten közölni fogja vele mindezeket a kegyelmeket... ha alázatosnak és önzetlennek találja”

A szellem és a hit – A halál és a feltámadás [5]

A teremtmény alkalmatlan eszköz az Istennel való egyesülésre. A természetes és természetfeletti ismeret elégtelensége (3)

      A szorosabb értelemben vett kinyilatkoztatások a hittitkokra vonatkoznak: Isten lényegére, (egységére, és szentháromsági életére) valamint Isten működésére a teremtésben. - Másodsorban idetartoznak az Istennek a próféták utján közölt ígéretei és figyelmeztetései -, ide sorolható az is, amit az Isten általánosságban nyilatkoztat ki nagyobb közösségekről, családokról és egyes személyekről. Ha a hittitkokat közelebbről megismeri a lélek, akkor ez nem szoros értelemben vett kinyilatkoztatás, - mivel azokat már korábban közölte az Isten - inkább újszerű ábrázolása és magyarázata a már kinyilatkoztatott igazságoknak. Mindezek szavakba és jelekbe foglalt közlések, és ezért a sátán könnyen utánozhatja. Ha valaki olyan kinyilatkoztatást nyerne, amely eltér a hittől, azt semmi esetre sem szabad elfogadnia. A meglévő igazságok új ábrázolásait is azért fogadhatja el, mert azok az egyháznak már átadott hiteles kinyilatkoztatások. „Sokkal jobb, ha a lélek nem törekszik a hit dolgaiban annyira világosan látni. Így megőrzi tisztán és egészében a hit érdemét, és eljut az értelem éjszakájából az Istennel való egyesülés igazi fényére”. A lélek okosan teszi, ha őrizkedik az ilyen közlésektől; „mert csak így juthat el tisztán, a tévedések veszélye nélkül a hit éjszakáján át az isteni egyesülésre”.
      Keresztes János a lelki közlések harmadik csoportjába azokat a megszólításokat sorolta, amelyeket a testi érzékek közvetítése nélkül fogad be az értelem. Ezeket szukcesszív (folyamatos), formális és szubsztanciális (lényeges) megszólításokra osztja.

      A szukcesszív megszólítások olyan szavak és következtetések, amelyek a befelé fordult lélekben keletkeznek, amikor tökéletesen összeszedett és teljesen átadja magát az elmélkedésnek. Gondolatról gondolatra haladva olyan szavakat és következtetéseket alkot, amelyek pontosan, szabadon és biztosan megfelelnek az elmélkedés tárgyának, és közben olyan dolgokra lel, amelyek eddig teljesen ismeretlenek voltak előtte. Úgy tűnik neki, mintha belsejében valaki más válaszolna és tanítaná őt. Valójában önmagával beszél, kérdéseket vet föl és válaszol azokra, de a Szentlélek eszközeként, az Ő hatása alatt gondolkodik. Ha ugyanis az értelem elmerül az elmélkedésben, akkor összeszedettségében mintegy egyesül az átelmélkedett igazsággal. Az igazságban a Szentlélek egyesül a lélekkel, mivel a Szentlélek minden igazságban állandóan jelen van. Ebből adódik az értelemnek a személyes kapcsolata a Szentlélekkel az igazság közvetítésével. A lélek elmélkedés közben a Szentlélek igazságából egymás után a többi igazságot is levezeti, mivel a Lélek, mint tanító feltárja az ajtót és fényt áraszt a lélekbe. Az ilyen megvilágosítás ellenére sincs biztosítva a lélek a tévedés ellen, egyrészt mert annyira finom és szellemi fény ez, hogy a lélek nem tud tájékozódni, benne, hiszen a lélek önmaga végzi az értelmi következtetéseket és ezért tévedhet is. Kezdetben az igazság szálát - hogy úgy mondjam - még szilárdan kézben tartja, de aztán könnyen a sajátjából is tesz hozzá valamit, gyenge belátásának ügyeskedését vagy éppen tehetetlenségét... Sőt, az is lehetséges, hogy a természeténél fogva élénk, éles értelem minden természetfeletti segítség nélkül is eljut hasonló szellemi tevékenységre és akkor úgy gondolja, hogy Isten világította meg. Ezekhez a veszélyekhez még egy másik veszély is járul. A lélek azt gondolhatja, hogy az ilyen isteni megszólítások miatt valami nagy dolog történt vele, és így könnyen hagyja magát elvonni a hit mélységeitől. Az ember legyen még akkor is óvatos, ha az értelem megvilágosodását a Szentléleknek köszönheti. A Szentlélek az értelmet ugyanis mindig az összeszedettség foka szerint világosítja meg. Ám sehol sem érhet el nagyobb összeszedettséget, mint a hitben. Minél tisztábban és tökéletesebben él a lélek a hitben, annál bőségesebb mértékű a beléöntött szeretet, és a szeretet mértéke szerint világítja meg és adja ajándékait a Szentlélek. „A hitben kapott fény úgy viszonylik az egyes igazságok értelmi megvilágosodásához, mint a tiszta arany a közönséges fémhez, vagy az óceán a vízcsepphez. Mert az értelemtől csak egy-két igazság meglátását kapod meg, míg a hit fényében egyszerre elnyered az isteni Bölcsességet, magát az Isten Fiát, Aki a hitben közli magát a lélekkel”. Ez a teljesség kárt szenved, ha valaki saját erejéből töri magát a természetfeletti közlések elnyeréséért. Inkább a szív teljes őszinteségében és egyszerűségében kell az akaratot ráhangolni az Isten szeretetére... „Az akaratot meg kell alapozni az alázatos szeretetben és az isteni erények gyakorlásában. Ez azt jelenti, hogy kövessük az Isten Fiát életében és szenvedésében és mindenben tagadjuk meg magunkat. Egyedül ez az út vezet a lelki kegyelmekhez, nem pedig a belső megszólítások sokasága. A megszólításokat nemcsak saját természetes tevékenységünk okozhatja, hanem a rossz lélek sugallatai is. Eredetük szerint különböző hatásokat hozhatnak létre a lélekben, amiket csak a belső életben nagyon tapasztalt egyének tudnak biztosan megkülönböztetni. Legjobb az, ha semmi különösebb jelentőséget nem tulajdonítunk nekik. Legyünk megelégedve, „ha ismerjük a hit titkait és igazságait abban az egyszerűségben és igazságban, ahogyan azokat az egyház elénk tárja. Tökéletesen elegendő ez ahhoz, hogy akaratunkat lángra gyújtsa...”

      A formális, kifejezett - megszólítások különböznek a szukcesszív megszólításoktól, mivel a lélek személyes együttműködés, összeszedettség vagy rágondolás nélkül fogadja be ezeket. A kifejezett megszólítás lehet egyetlen, - esetleg több szó - máskor viszont hosszabb tanítás is lehet. Nem hagynak mélyebb benyomást a lélekben, mert rendszerint az a céljuk, hogy a lelket egyetlen pontban világítsák meg vagy tanítsák. Többnyire cselekvésre késztetnek, a felszólítás teljesítésére. Az is előfordulhat, hogy ellenérzés támad ezekre a tennivalókra. Az Isten ezt rendszerint akkor engedi meg, ha olyan fontos dolgokról van szó, amelyekből megkülönböztető előnye származhat a léleknek. A közönséges és megalázó dolgokra ellenben Isten könnyed készséget ad. Fordított a helyzet akkor, ha a megszólítások a gonosz lélektől származnak. Ilyenkor a lélek nagy buzgósággal lelkesedik a rendkívüli és nagy dolgokért és ellenszenvet érez a megszokottal szemben. De még ezekből is nehéz pontosan megkülönböztetni, mi ered a jó és mi a rossz szellemtől. A lélek ezért ne tulajdonítson a formális megszólításoknak se nagyobb jelentőséget, mint a szukcesszív megszólításoknak. Sohasem szabad rögvest megvalósítani, amit a megszólítások kívánnak tőlünk, hanem előbb beszéljük meg egy tapasztalt lelki emberrel és az ő tanácsát kövessük. Ha pedig nem találunk senkit, akinek megfelelő tapasztalata lenne, akkor a legjobb, ha ahhoz tartjuk magunkat, ami ezekben a megszólításokban hitünk szerint lényeges; a többivel nem sokat törődünk és senkinek sem beszélünk róluk.

      A lényeges megszólítások annyiban hasonlítanak a formális megszólításokhoz, hogy világosan bevésődnek a lélekbe. De különböznek annyiban, hogy hatásuk lényegi és erős, mert amit mondanak azt meg is valósítják a lélekben. Ha így szól az Úr: „Szeress engem!” – akkor ennek a szubsztanciális kijelentésnek nyomán a lélek azonnal elnyeri és megérzi az igazi istenszeretetet. Vagy ilyen ige: Ne félj! – egy aggályos lélekben abban a pillanatban bátorságot és békét kelt. Ezek a megszólítások életet, erőt és mérhetetlen jót jelentenek. Egyetlen ilyen megszólítás egy pillanat alatt több jót eredményez a lélekben, mint amennyit az illető egész életben megvalósított. Ilyenkor úgy érzi, hogy nincs semmi tenni-, vagy kívánni valója, és nincs mitől félnie. Teljesen közömbös, hogy akarja-e ezeket a megszólításokat, vagy elzárkózik előlük. Azzal sem kell törődnie, hogy a felfogott igazságokat tetté váltsa, mert ezt Isten maga viszi végbe benne. Minden előzetes vágyódás nélkül részesül a lélek ezekben a megszólításokban. Csak alázatos megadásban hagyatkozzék rájuk, ne védekezzék ellenük, mert hatásuk lényeges a lélekre-, ez az isteni kegyelem teljessége. Minthogy ezt a hatást a lélek a befogadás módján tapasztalja meg, egyéni közreműködése jelentéktelen benne. Ebben az esetben nem kell félnie az értelmi tévedéstől vagy sátáni megtévesztéstől, mert ilyen lényegi megszólításra egyik sem képes. A sátán csak akkor tudna gondolataival és szavaival behatolni, ha az ember szabadon eladja neki a lelkét. Ám ezek olyan rossz hatások lennének, amelyek semmiképp sem hasonlítanak az isteni hatáshoz.
      „A szubsztanciális megszólítások nagyban segítik a lélek egyesülését Istennel. Minél bensőségesebbek, annál jobban áthatják a lélek lényegét és annál nagyobb előrehaladást hoznak létre benne”.

A szellem és a hit – A halál és a feltámadás [4]

A teremtmény alkalmatlan eszköz az Istennel való egyesülésre. A természetes és természetfeletti ismeret elégtelensége (2)

      Az Ószövetségben megengedett dolog volt, sőt megfelelt Isten tervének, hogy prófétái látomásokra és kinyilatkoztatásokra vágyakozzanak és azok vezessék őket, mert Isten ilyen módon tárta eléjük a hittitkokat és akaratát is így adta tudomásul. Amit régebben csak töredékesen mondott el a prófétáknak, azt teljes egészében kijelentette akkor, amikor önmagát adta nekünk Fiában. Korábban azért szólt Isten, hogy Krisztust megígérje. Mindent megadott Benne nekünk és azt mondta: „Őt hallgassátok!” (Mt 17,5) Ezek után újabb kinyilatkoztatásra vágyódni hitünk fogyatékosságát jelentené. Benne, Krisztusban „rejlik a tudomány és bölcsesség minden kincse” (Kol 2,3). Ezért mindenben a mi Urunknak, az emberré lett Jézus Krisztusnak tanítása, valamint egyháza és szolgái vezessenek minket emberi és látható módon, magunknak is ezen az úton-módon kell gyógyítanunk tudatlanságunkat és lelki gyengeségeinket... Semmi egyéni természetfölötti módon tudomásunkra jutott dolgot sem kell elhinnünk, egyedül csak az istenembernek, Jézus Krisztusnak és emberi szolgáinak a tanítását... A többi semmit sem ér önmagában és csak akkor szabad hinnünk, ha megegyezik Krisztus tanításával. Az Ószövetségben sem volt mindenkinek megengedett, hogy Istent közvetlenül megkérdezze és Isten sem adott választ mindenkinek, hanem csak papjainak és prófétáinak. Isten különösen kedveli, hogy emberek vezessék az embereket, ... és, hogy az embert pedig a természetes esze irányítsa. Ezért állandóan azt kívánja tőlünk, hogy a természetfölötti úton nyert igazságoknak mindaddig... ne adjunk hitelt, amíg... emberi ajkon el nem jut hozzánk. Valahányszor az Isten valamit közöl vagy kinyilvánít a léleknek, egyidejűleg egy bizonyos hajlandóságot is önt belé, hogy azt az illetékeseknek is elmondja. „Mert ahányszor valahol több ember összejön, hogy az igazságot megvitassa, Isten is csatlakozik hozzájuk, megvilágosítja és megerősíti őket az Igazságban...” (Kármelhegy Útja, II. köt. 20. fej.) 

      Amit az értelem külső és belső érzékek segítségével felfog, mindahhoz még a tisztán szellemi közlések is hozzá járulnak. „Ezek az érzékek minden külső vagy belső közvetítése nélkül és saját együttműködésünk nélkül is feltárulnak az értelem előtt, világosan és természetfölötti módon nyilvánulnak meg, tiszta befogadásban. A lélek a maga részéről semmit sem tesz és nem is járul hozzá - legalább is nem önállóan - a saját erejéből”. 

      Keresztes János különbséget tesz látomások, kinyilatkoztatások, megszólítások és lelki érzések között. Ezt a négyet értelmi látomások néven foglalja össze, mert mindegyikben a szellemi szemlélet is előfordul.
      Szorosabb értelemben látomásnak mondjuk azt, amit testi látás módján szemlélünk. Amit hallás útján fogunk fel, azt megszólításnak nevezhetjük, egyéb érzékek útján nyert észlelés a lelki érzés. Egyiknél sem játszik közre semmiféle forma, kép vagy alak. Természetfölötti beavatkozással történő közlésről és természetfölötti közvetítésről van szó. Habár ezek az észlelések magasabb rendűek és sokkal hasznosabbak, mint a testi érzékek útján szerzettek, mégsem kell velük foglalkoznunk, mert általuk „sokat veszít az értelem élességéből és elzárja ... maga elől a magányosság és a kifosztottság felé vezető utat...” A látomások testi vagy testnélküli létezőket állítanak lelki szemeink elé. A lélek képes arra, hogy bizonyos természetfeletti fényben lásson minden testi dolgot, legyen az akár mennyei, akár földi. Mi a test nélküli lényeket (Isten, angyal, lelkek) csak a „dicsőség fényében” láthatjuk, ebben az életben nem. Ha Isten ezeket a maguk lényege szerint akarná közölni a lélekkel, akkor ez azonnal elhagyná testét és elbúcsúznék ettől a halandó élettől. Kivételesen mégis része lehet valakinek ilyen látomásban, de csak úgy, ha az Isten hatályon kívül helyezi a természetes élet feltételeit, vagy - bár érvényben hagyja ugyan azokat - de a lelket teljesen kiemeli természetéből, ahogy például Szent Pál a harmadik égig ragadtatott (vö. 2Kor 12,2). Ilyen látomások azonban igen ritkák, csak azokkal történnek meg, (Mózes, Illés, Pál), akik az egyház Lelkének és az isteni Törvénynek a forrásai voltak. A dolgok szokásos rendje szerint a szellemi lényeket itt a földön nem láthatjuk tisztán és leplezetlenül az értelemmel, az ember lelke mélyén valamiképpen mégis megérezhet valamit abban a szerető megismerésben, amellyel egybe kapcsolódik Isten boldogító ölelésével. „Ez a szerető, de homályos ismeret a hit, amely ebben az életben eszközül szolgál az isteni egyesülésre, éppen úgy, amint a túlvilági életben a „dicsőség fénye” segít az Isten szemléletére”.
      Itt már elővételeztünk olyasvalamit, amiről csak később beszélünk. Egyelőre azonban a testi dolgok lelki látomásait próbáljuk megvilágítani. Az értelem a természetfeletti fényben bensőleg úgy szemléli a testi dolgokat, ahogy a szem a természetes fényben lát. A lelki látás azonban sokkal élesebb és világosabb, mint a testi. Olyan, mint a villám fellobbanása, amely a sötét éjszakában a dolgokat egy pillanatra élesen felvillantja. A szellemi fény hatására olyan mélyen vésődnek a dolgok a lélekbe, hogy azokat - ha Isten kegyelme újból tudatosítja - pontosan úgy ismeri fel, ahogy először meglátta. Ezek a látomások nyugalmat, világosságot, mennyei örömet, tiszta szeretetet, alázatot hoznak létre és a szellemet felemelik Istenhez. Hatásaikban különböznek az olyan utánzatoktól, amelyekkel a sátán kápráztat el minket. A fenti hatásaik ellenére is el kell utasítanunk ezeket a látomásokat. Ha a lélek ezeket mint lelki kincseket összegyűjtögetné, akkor ez a sokféle benyomás, kép és személy lefoglalná belső világát, és megakadályozná, hogy a teremtmények lemondásán át az Istenhez vezető útra lépjen. Igaz ugyan, hogy az ilyen látomásokra való visszaemlékezés során eljuthat az istenszeretet bizonyos fokára. De sokkal magasabb fokra alkalmas a tiszta hit. Ha ez a hit a kifosztottság, a homály és a lelki szegénység erejével gyökeret ver a lélekben, akkor a remény és a szeretet is túlárad benne. Ez a szeretet nem bizonyos gyöngédség érzésében jelentkezik, hanem erőben, nagyobb bátorságban és eddig ismeretlen kedvességben nyilvánul meg. A mindenek feletti Istenhez, a Felfoghatatlanhoz „csak a teljes lemondás útján közeledhetünk”.
      A kinyilatkoztatások kifejezésben Keresztes János a szellemi közlések két fajtáját foglalja össze: először azokat az értelmi megismeréseket, amelyek titkos igazságokat tárnak fel az anyagi vagy szellemi valóságból. Másodszor szorosabb és sajátos értelemben vett kinyilatkoztatásokat, amelyek útján isteni titkok jutnak tudomásunkra. A tisztán szellemi igazságok megismerése teljesen különbözik a testi dolgok előbb említett szemléletétől. Ezekben a Teremtőről és a teremtményekről szóló igazságokat ismerjük meg. Az ilyen kinyilatkoztatásokhoz összehasonlíthatatlan és kimondhatatlan gyönyörűség kapcsolódik. Oka ennek az, hogy az ilyen ismereteknek a közvetlen tartalma maga az Isten, és mélyen behatolnak egyik vagy másik isteni tulajdonságba... Ezek a közlések tartósan bevésődnek a lélekbe. Minthogy ez tiszta szemléletben jön létre, a lélek világosan felismeri, hogy ezeket teljesen lehetetlen megfelelően kifejeznie, hacsaknem egészen általános fogalmakkal... Az ilyenek azonban elégtelenek annak a teljes megértéséhez, hogy mi is az, amit ízlelt és megértett a lélek. Ha a kinyilatkoztatás az Istenről ad ismeretet, akkor lehetetlen abban megkülönböztetni az egyes részleteket. Az ilyen fönséges és szerető ismeretekben csak olyan lélek részesül, aki már elérkezett az istenegyesülés állapotára, mivel ezek az ismeretek már magát az egyesülést jelentik. Egy bizonyosfajta érintkezésmód ez a lélek és az Isten között... olyan, ami áthatja a lélek lényegét. Azon különféle ismeretek és érintkezések közül, amelyeket Isten kelt a lélek lényegében, már egyetlen egy is, nemcsak, hogy egy pillanat alatt megtisztítja minden tökéletlenségétől, amelyeket egy életen át sem tudott volna levetni -, hanem még rendkívüli kegyelmekkel és erényekkel is elhalmozza. Az adományok olyan gyönyörűségesek, hogy közülük már egyetlen egy is messzemenően kárpótolja a lelket az egész életében elviselt számtalan szenvedésért... A lélek saját erejével képtelen eljutni ilyen fenséges ismeretekre. Saját hozzájárulása nélkül, egyedül az Isten hozza benne létre, gyakran éppen akkor, amikor legkevésbé gondol reá vagy vágyódik utána. És minthogy ilyen hirtelenül és beleegyezése nélkül jutnak a lélekbe, azért nem szabad ezeket az ismereteket sem keresni, sem elutasítani, csak alázatos megadásban elfogadni, hogy Isten akkor és úgy hajtsa végre művét, ahogy neki tetszik.
      Keresztes Szent János az ilyen kinyilatkoztatásoknál nem tanácsolja azt, amint az előbb tárgyaltaknál kívánt, - hogy ui. utasítsuk el azokat. Ezek az ismeretek már részei annak az egyesülésnek, amelyre az Isten el akar vezetni minket. Kedvéért az ember függetlenítse magát minden mástól, és „minden szenvedést alázatban, megadásban, mindenféle viszonzás reménye nélkül tisztán Isten iránti szeretetből... vállaljon magára. Ezek a kegyelmek... Isten különös szeretetének bizonyítékai olyan lélekkel szemben, aki önzetlenül átadja magát Istennek... Isten az egészen ráhagyatkozó és az Őt igazán szerető léleknek nyilatkoztatja ki magát”.
      Az említett ismeretektől nagyon eltérnek a külső dolgokra vonatkozó ismeretek. A kegyelmi ismeretek a prófétaság lelkéhez tartoznak, és ahhoz, amit Pál a „szellemek megkülönböztetésének” (vö. 1Kor 12,10) nevez. Mélyen bevésődnek a lélekbe és igaz voltukról biztosan meggyőződünk. Mégis alá kell vetni ezeket is a lelki vezető ítéletének, mert a hit útja biztosabban vezet az Istennel való egyesülésre, mint a megértés útja. Így jut el egyes ember természetfölötti módon a természet dolgainak és erőinek a megismerésére. Néha ezek csak részleges és múlékony megvilágosítások; az előrehaladottaknál azonban általános és maradandó ismeretek is lehetnek. A lelki emberek a természetfölötti megvilágosodás erejével gyakran apró, külső jelekből is felderíthetik, mi megy végbe a másikban. Tudomásukra juthat továbbá a távollévők sorsa és tette is. Az ilyen ismereteket saját közreműködésük nélkül nyerik el. Az is lehetséges, hogy az ember egészen világos megismerésre jut el, anélkül, hogy figyelne arra, amit olvas vagy hall, sőt a hallható szónál is mélyebben megérti. Előfordul, hogy valaki ismeretlen nyelv szavait hallja és mégis tökéletesen megérti. Ezen a téren - (ellentétben az előzőkkel) - ismét tág lehetősége van a sátáni megtévesztésnek. Mindezektől a rendkívüliségektől eltekintve, az ilyen ismeretek az Istennel való egyesülés szempontjából kevésbé értékesek, és bizonyos veszélyekkel is járnak. Legjobb azért, ha elutasítjuk, beszámolunk róluk a lelki vezetőnek és tanácsát követjük. Az említett dolgokat a lélek csak passzívan fogadja be, „csak annyiban hatnak, amennyiben az Isten akarja, anélkül, hogy a lélek kibontakoztatná saját tevékenységét”.

A szellem és a hit – A halál és a feltámadás [3]

A teremtmény alkalmatlan eszköz az Istennel való egyesülésre. A természetes és természetfeletti ismeret elégtelensége (1)

      Itt érthetjük meg Keresztes Szent János szívverését. Felismert egy nagy igazságot, amelynek hirdetésére sajátos küldetést érzett. Célunk, hogy egyesüljünk Istennel, utunk a keresztrefeszített Krisztus, a keresztre feszítettségben kell Vele eggyé válnunk. Ennek a folyamatnak egyetlen megfelelő eszköze a hit. Feltevését most úgy igazoljuk, hogy kimutatjuk: semmi más valóság vagy elgondolás se lehet a hitnél alkalmasabb eszköz. Szükséges, hogy minden eszköz megfeleljen céljának. Az Istennel való egyesülés eszköze csak az lehet, ami összekapcsol Istennel, és legjobban hasonlít Hozzá. Egyetlen teremtményről sem állíthatjuk ezt, bár mindegyik bizonyos kapcsolatban van Istennel és az Ő keze nyomát viseli. Mégis mondhatjuk, hogy Istentől a teremtmények felé nincs semmiféle kapcsolat, semmiféle lényegi hasonlóság. Isten léte és a teremtmények léte közti távolság végtelen. Lehetetlen ezért, hogy az értelem - akár égi, akár földi teremtmény közvetítésével - teljesen felfogja az Istent... Az angyalok és a szentek is oly távol vannak Isten lényegétől, hogy még általuk sem juthat az értelem egészen közel az Istenhez. Ez az állítás érvényes mindarra, „amit a fantázia elképzelhet, amit az értelem ebben az életben felfbghat”. A természetes világot az értelem érzéki képek és formák útján fogja fel. Az ilyen érzékelések azonban nem vezetnek közelebb Istenhez. Az evilágban hozzáférhető természetfeletti sem segítheti az értelmet Isten pontosabb megismerésére. Az értelem a saját belátásával nem képes megfelelő fogalmat alkotni, az emlékezet és a fantázia képei és formái együttesen sem tudják visszatükrözni az Istent. Az akarat sem képes olyan örömet és gyönyörűséget megismerni, ami hasonló lenne Istenhez. Az ember, - hogy eljusson Istenhez - inkább ne is akarjon ... mindent megérteni.., inkább legyek vak, vesse be magát a sötétségbe... anélkül, hogy kinyitná szemeit. Areopagita Dénes ezért nevezi misztikus teológiának a szemlélődést, vagyis titkos isteni bölcsességnek, a sötétség fénysugarának. 

      Az Istenhez vezető sötétség - mint már mondtuk - a hit. Egyetlen, egyesülésre vezető eszköz. A hit az Istent úgy állítja elénk, amilyen valójában: végtelen létében, szentháromsági egységében. A hit valami módon hasonlít számunkra Istenhez, amennyiben a hit is, az Isten is elvakítja az értelmet és sötétségbe borítja. A lélek ezért annál bensőségesebben egyesül Istennel, minél jobban betölti a hit. A Szentírás felhő képében jelzi a hit homályát; az Isten a felhőbe burkolózott az ószövetségi kinyilatkoztatásokban, Mózes előtt a hegyen (Kiv 19,9), és Salamon előtt a templomban(1Kir8,12). Ebben a homályban az igazság fénye rejtőzik. Egykor azonban fátyol nélkül fog felragyogni, ha életünkkel együtt a hit is véget ér. Átmenetileg azonban teljesen a hitre vagyunk utalva. A hitből eredő szemlélet homályos és általános ismeret, - amely nemcsak a természetes értelmi működéssel áll szemben, hanem a különböző természetfeletti megismerés módokkal is. Az értelem ugyanis részesedhet a jól megkülönböztethető és világosan felfogható természetfölötti ismeretekben is: ilyenek a látomások, kinyilatkoztatások, megszólítások és lelki érzékelések... Testi szemeinkkel is láthatunk másvilági alakokat: angyalokat, szenteket vagy valami szokatlanul fényes ragyogást. Hallhatunk rendkívüli szavakat, érezhetünk kellemes illatokat, kívánatos ízeket kóstolhatunk, jóleső dolgokat tapinthatunk. Ne vizsgáljuk azonban, jók-e vagy rosszak; utasítsuk azokat vissza! Isten ugyanis inkább a lélekkel közli magát mintsem az érzékekkel. A lélek ebben a közlésben nagyobb biztonságot érez és jobban halad előre, níg viszont az érzéki tapasztalások rendszerint veszélyekkel járnak. Az érzékek ugyanis azt „vélik”, hogy ítéletet mondhatnak szellemi dolgokról, noha annyira járatlanok ebben, mint az igavonó ökör a tudományban. Az érzékek terén könnyen közreműködhet a sátán is, mivel hatással van a testre. De még ha Istentől is származnak ezek az érzéki jelenségek, annál kevésbé segítik a lelket, minél külsőbbek, kevésbé ösztönöznek az ima lelkületére és azt a látszatot keltik, mintha nagyobb jelentőségük lenne és jobban vezetnének Istenhez, mint a hit. Ezek az érzéki jelenségek könnyen túlzott önbecsülésre is vezethetnek. A sátán szívesen felhasználja ezeket, hogy ártson a lelkeknek. Mindezekből az okokból nyilvánvaló, hogy legjobb az ilyen képeket elutasítani. Ha viszont ezek az érzéki örömök az Istentől erednek, a lélek akkor sem veszít semmit. Az Istentől származó közlés abban a pillanatban, amikor megérint, kifejti hatását a szellemi részben anélkül, hogy időnk lenne a fontolgatásra: akarjuk-e vagy sem? Ellentétben tehát a sátáni látomásokkal - amelyek megadják ugyan az első ösztönzéseket, de nem sodorhatják tovább, ha a lélek nem akarja - az isteni meglátások a lélek mélyére hatolnak, szeretetre indítják az akaratot és úgy működnek, hogy a lélek akarata ellenére sem képes nekik ellenállni. Még ezeknek az üdvös hatásoknak ellenére se vágyakozzék a lélek az ilyen isteni jelenségekre. Még pedig azért, mert: 

1. az érzékeket felülmúló hit rovására mehetnek és így eltéríthetik a lelket az istenegyesülés egyetlen eszközétől. 
2. Akadályozzák a lélek felemelkedését a láthatatlan világba. 
3. Gátolják a lelket az igazi önmegtagadásban és a lelki kiüresedésében. 
4. Az érzékekhez tapadt lélek már kevésbé fogékony az áhítat szellemére. 
5. Elveszítheti az Istentől kapható kegyelmeket, ha önzően csak a látomásokat hajszolja. 
6. És végül kaput nyithat a gonosz léleknek, hogy a hasonló jelenségekkel megtévessze. 

      Ha a lélek lemondásban él és „elfordul az ilyen érzéki jelenségektől, akkor a kísértő elhagyja, mert nem tud neki ártani. Isten viszont megelőző szeretetében elárasztja kegyelmeivel, és az alázatos és az önzetlen lelket mindenek fölé emeli, amint azzal a szolgával tette, aki a kicsiben is hű volt hozzá (vö. Mt 25,21)... Ha a lélek hűséges és tartózkodó, akkor az Úr lépésről lépésre elvezeti az isteni egyesülésre és átalakulásra”. 

      Amint a külső érzékek észlelését, így a belső érzékeket, a képzelőerő és a fantázia képeit is vissza kell utasítanunk. A képzelőerő megjeleníti a fantázia átformálja a megjelenített képeket. Mindkettő jelentős az elmélkedésben, ami az ilyen képekhez kapcsolódó megfontolás. (Így elképzelhetjük Krisztust a kereszten, a megostorozásnál vagy Istent dicsősége trónusán.) Az ilyen képek éppoly kevéssé alkalmas eszközök az Istennel való közvetlen egyesülésre, mint a külső érzékek tárgyai, minthogy a képzelőerő csak azt tudja létrehozni vagy a lélek elé tárni, ami a külső érzékek tapasztalatköréből jut hozzá... Ha a látott, hallott és érzett tárgyak eljutnak a képzeletbe, akkor azoknak a mintájára hasonlókat alkot, ám ezek sem magasabb rendűek az érzéki dolgoknál. Minthogy ... semmi teremtett dolog sincs belső kapcsolatban az isteni lényeggel, így semmi sem lehet az Istennel való egyesülésnek a közvetlen eszköze azokból, amit az ember elképzelhet. A kezdőknek még szükségük lehet arra, hogy Istent, mint nagy tüzet, ragyogó fényt vagy valami hasonlót képzeljék el és így az érzékelhető dolgok képében az Isten szeretetre indítsa és lángra lobbantsa őket. A képzelőerő és a fantázia képei azonban csak távolabbi eszközök. A lelkeknek „rendszerint át kell haladni rajtuk, hogy elérjenek céljukhoz, a lelki nyugalom helyére. Itt csak menjenek át, és ne időzzenek hosszasan, mert különben sohasem érnek célba...”
      Az elmélkedés fokának elhagyására az az alkalmas idő, amikor már együtt van a három ismertető jegy, melyeket jól ismerünk az érzékek sötét éjszakájából. Ezek a jegyek a következők: - Ha a lélek már nem talál többé semmi örömet, se felüdülést az elmélkedésben; - ha már semmi más dologgal nem hajlandó foglalkozni; - és ha már legszívesebben teljes nyugalomban Istennél lenne és részesedne Isten általános, szerető ismeretében. A szerető megismerés rendszerint sok előző és fáradságos elmélkedés gyümölcse, mivel az egyes megismerésekben szerzett hosszú gyakorlás után lett a lélek maradandó állapota. Megtörténhet az is, hogy Isten előző gyakorlatok nélkül, váratlanul, egyszerre a szemlélődés és a szeretet állapotába helyezi a lelket. Ebben az általános, szerető megismerésben nincs semmiféle fokozatos megkülönböztetés és nem is megy részletekbe. Ha ilyenkor a lélek imádkozni kezd, akkor úgy szívja magába a szerető megismerést, - minden fáradtság nélkül és gyönyörrel - mint akinek a tenyerében van a víz. Nincs szüksége arra, hogy az előző elmélkedések, képek és elképzelések segítségével - mintegy mély kútból - vödörrel merítsen. Mihelyt eljut Istenhez, részesül abban a homályos, szerető, boldogító és megnyugtató megismerésben, amely a lelket bölcsességgel, szeretettel, és gyönyörrel itatja. Minden nyugtalansága és vívódása viszont állapotának félreértéséből származik, abból, hogy minden áron vissza akar térni a most már terméketlen elmélkedéshez.
      A szemlélődésben a szellemi képességek: az emlékezet, az értelem és az akarat együttesen működnek. Az elmélkedésben és a megfontolásban Keresztes Szent János az érzéki képességek tevékenységét látja. Az általános megismerés abban az egészen tiszta lélekben van jelen, amely mentes mindenféle benyomástól és egyedi ismerettől. Minél tisztább, egyszerűbb, tökéletesebb, szellemibb és bensőségesebb ez az általános megismerés, annál szabadabb és gyöngédebb lesz, és annál jobban kivonhatja magát az érzéki benyomások alól. A lélek egészen elfeledkezik magáról és mintegy időn kívül él. Az ilyen állapotban az ima egészen rövidnek tűnik, még ha órák hosszat tartott is. Ez a rövid imádság „az egekig hatol, mert az ilyen lélek magába fogadja a mennyei megismerést”. Hatására az egész kedélyvilága bizonyos módon felemelkedik a mennyei ismeretekre és egyidejűleg elidegenedik és elszakad minden földi dologtól, formától és képtől. Ez az állapot többnyire magával ragadja az akaratot is, elmeríti a szerelem örömeibe anélkül, hogy tudná, ki is szerelme tárgya. A léleknek egyetlen tennivalója ebben az állapotban, hogy befogadja az Istentől közölt felvilágosításokat, kinyilatkoztatásokat és egyéb behatásokat. Ragyogó, tiszta fény árad szét benne, amihez semmi más sem hasonlítható. Minden tárgyhoz vagy megfontoláshoz való kötődés csak útját állná ennek a finom és egyszerű fénynek, úgy amint a felhő tolul a napfény elé... Igaz, hogy a fény sohasem hiányzik egészen a lélekből, mégis a teremtményi formák és leplek elzárják a lelket és úgy beburkolják, hogy a fény nem tud beáradni. Mihelyt azonban megszabadul ezektől az akadályoktól és leplektől, és átadja magát a teljes lelki szegénységnek és önkiüresítésnek, akkor a lélek átlátszóvá és tisztává lesz és hasonlítani kezd a tiszta és áttetsző isteni Bölcsességhez, aki az Isten Fia. Belé árad „Isten békéje és nyugalma... Isten ... csodálatos megismerésével együtt, amelyet magába foglal az isteni Szeretet”. A szeretetegyesülésnek ebben a fönséges állapotában Isten már nemcsak „látomásban, képzelőerőben vagy másféle képnek titokzatos leple alatt közli magát, hanem szemtől szembe... (vö Szám 12,6kk), vagyis mintegy ajkával megérinti a lelket a szeretetben, tiszta isteni lényegiségében Isten ajka szeretetben megérinti a lélek ajkát azaz szellemi akaratát”. Eddig azonban hosszú utat kell megtennie az embernek. Isten fokozatosan vezeti a lelket a magas csúcsra. Alkalmazkodik az ember természetéhez. Kezdetben a lelkieket inkább külső, nyilvánvaló ... módon, elképzelések, képek és érzékelhető dolgok útján tanítja ... hol természetes, hol természetfölötti módon. Előbb a saját értelme használatával vezeti, majd lassan felemeli a fönséges isteni szellemhez. Az isteni nevelési tervbe beilleszkednek a képzelőerő látomásai is. Ügyelnünk kell „Isten szándékaira és akaratára vagyis az áhítat szellemére. Csakis erre a célra szánja a látomásokat. De, hogy mit adna az Isten abban az esetben, ha az ember érzékek segítsége nélkül, szellemileg is képes lenne egy látomást ... megragadni, - arról itt most nem beszélünk”.