Szent János a sarusok toledói fogságában

      Még egy harmadik tanúságtétel is fennmaradt arról, hogy János a feszületábrázolásoktól milyen rendkívüli erőhatásokat kapott. És valószínű, hogy ez sokkal többször történt, mint ahogyan azt feljegyezték. Ezeket a ráhatásokat olyan üzenetnek fogjuk fel, amelyek bátorítanak és előkészítenek a kereszthordozásra. Mindazt, amit jelképesen a kereszt nevében foglalunk össze, - az élet minden terhét és szenvedését -, a kereszt üzenetéhez kell kapcsolnunk, mert innen juthatunk el a legmélyebb kereszttudományra. Szent János már első éveitől kezdve megismerte az emberi szenvedést és irigységet. Atyjának korai halála, anyjának a gyermekei mindennapi kenyeréért vívott küzdelme, továbbá Jánosnak ismételten kudarcba fulladó vállalkozása, hogy valamivel is hozzájárulhasson családja fenntartásához -, mindez érzékenyen hathatott a gyöngéd, gyermeki szívre, habár ezekről semmi feljegyzésünk sincs. Ugyancsak keveset tudunk első szerzetesi éveinek lelki válságairól.

      A későbbi időkből több olyan értesülésünk van, amelyek nagyobb bepillantást nyújtanak belső életébe. Egyik este, amikor János Avilában a gyóntatás után az esti harangszó idején a kolostortemplomból a házacskájához vezető ösvényre lépett, (ebben a házban lakott társával, Germanus atyával együtt), - hirtelen megtámadta egy férfi és bottal úgy összeverte, hogy elterült a földön. Ezzel bosszulta meg az egyik házasságtörő, hogy „zsákmányát” János lelkileg felszabadította.

      Amikor János kalandját elmesélte, hozzáfűzte, hogy életében még sohasem érzett ilyen édes vigasztalást, mint akkor. Úgy bántak vele, mint az Üdvözítővel és így némileg megtapasztalta a kereszt ízét.

      Bőséges alkalma nyílott hasonló megtapasztalásokra a toledói fogság idején. Szent János a reformot Durvelóban kezdte el, majd a megszaporodott közösséggel Mancerába költözött, utána a pastránai noviciátusban. működött, végül az első, rendi kollégiumot vezette Alcalában. 1572-ben Szent Teréz Avilába hívta, hogy nehéz feladatában segítse. Teréz azt a megbízást kapta, hogy mint főnöknő térjen vissza a Megtestesülés kolostorba, - oda, ahonnan elindult, - és az enyhített szabályzat megtartásával próbálja megszüntetni az ottani visszás állapotokat és az egész közösséget valódi lelki életre vezetni. A vállalkozáshoz jó gyóntatókról kellett gondoskodnia. Nem is találhatott alkalmasabbat Jánosnál, akinek a lelki életben való jártasságát jól ismerte. János 1572-től 1577-ig dolgozott itt a lelkek bőséges javára. Amíg így teljes csendben tevékenykedett, addig a reform ügye kint gyorsan haladt előre. Szent Teréz egyik kolostort a másik után alapította. Új, reformált férfi kolostorok is alakultak. Kiváló személyiségek léptek a rendbe és átvették a vezetést, többek között Hieronymus Grácián és Ambrosius Marianus atyák. Az enyhített szabályzatú sarus kármeliták - úgy érezték, hogy saját hibájukból - nem minden ok nélkül - háttérbe szorultak, ezért heves ellentámadásba kezdtek. Hogy miért irányult az üldözés különös erővel éppen János ellen - akinek a munkája teljesen lelki jellegű volt -, azt itt most ne kutassuk.

      1577 december 3-ról 4-re virradó éjjelen néhány sarus – cinkosaikkal együtt - behatolt a két gyóntató lakásába, foglyul ejtették és elhurcolták őket. Jánosnak ettől kezdve nyoma veszett. Szent Teréz annyit ugyan megtudott, hogy Maldonado házfőnök vitette el, - de hogy hova került, az csak kilenc hónappal később - János szabadulása után derült ki. Bekötött szemmel vezették a kihalt elővároson át a toledói Miasszonyunk kolostorába, ami az enyhített szabályzatú kármeliták legnagyobb rendháza volt Kasztíliában.
Kihallgatták, és minthogy nem volt hajlandó lemondani a reformról, azontúl lázadóként kezelték. Tíz láb hosszú és hat láb széles, olyan szűk börtöncellába tették, „amelyben az alacsony termetű János alig tudott felegyenesedni” - jegyezte fel később Szent Teréz. A cellának nem volt ablaka, sem rendes szellőző nyílása, hanem csak magasan fenn egy keskeny kis rés. Jánosnak „a rozzant székre kellett felállnia, és ott kellett kivárnia, amíg a napfény visszaverődött a falon, mert csak így tudta elmondani breviáriumát.” Az ajtót még egy külső zárral is biztosították. Amikor 1578 márciusában megérkezett a hír, hogy Germanus atya megszökött, a cella előtti termet is lezárták. Kezdetben minden este, később háromszor egy héten, végül már csak pénteki napon vezették az ebédlőbe, hogy földön ülve vacsorázhasson kenyeret és vizet. Az ebédlőben kapta meg az ostorozást is. Lehajtott fejjel, derékig levetkőzve kellett térdelnie, míg a ház tagjai mind elhaladtak mellette és vesszővel verték. Minthogy mindezt türelemmel és szeretettel viselte, „alamuszinak” mondták. Azt írják, hogy olyan mozdulatlan volt, mint egy kő, amikor arra szólították fel, hogy mondjon le a reformról, - pedig csalétek gyanánt egy házfőnökséget is ígértek neki. Midőn a hallgatag végre megszólalt, biztosította őket, hogy nem fog visszatérni hozzájuk, még ha az életébe is kerül. A fíatal noviciusok - miután tanúi voltak megszégyenítésének és a rossz bánásmódnak - sírtak a részvéttől, és látván szótlan türelmét, egymást közt ezt mondogatták: „Ez egy szent!” A megostoroztatások miatt tunikája újra meg újra átázott a vértől és utána ezt a ruhadarabot kellett felvennie és kilenc hónapon át hordania. Elképzelhetjük, mit szenvedhetett az izzóan forró nyári hónapokban! A kapott étel olyan borzalmas volt, hogy azt hitte, ezzel akarják megölni. Minden falatnál tudatosan gyakorolta a szeretetet, hogy elkerülje a mérgezés rágalmának kísértését.

      Tudjuk, hogy János milyen bensőséges kapcsolatban volt övéivel. Egész szívvel adta át magát a reform ínunkájának, Teréz anyának, mindazoknak, akik ebben a nagy feladatban egyek voltak vele, - hogy nagyrészt személyes vezetésével - hozzá hasonlóan, az eredeti Kármel eszményének szenteljék életüket, később, mikor a kötelesség éveken át Andalúziában tartotta, bizalmas körben elmondta Kasztília iránti honvágyát: „Amióta ez a cethal elnyelt engem és ebben a kikötőben vetett ki magából, azóta nem részesültem abban az Örömben, hogy láthassam Önt, és azokat a szenteket, akik ott élnek”. – Most a fogságban annyira el volt választva mindnyájuktól, hogy hónapokig nem adhatott hírt magáról „időnkint az a gondolat nyugtalanított, hogy azt mondják rólam, hátat fordítottam a megkezdett munkának -, ezért Teréz anya fájdalmát szinte éreztem is.”

      Voltak még ennél is fájdalmasabb nélkülözései. 1578 augusztus 14-én Maldonado házfőnök két rendtárssal meglátogatta a börtönben. A fogoly már olyan gyenge volt, hogy alig tudott mozogni. Nem nézett fel, abban a hiszemben, hogy a börtönőre lépett be. - A házfőnök belerúgott és ráförmedt, miért nem áll fel jelenlétében? – Amikor János bocsánatot kért, és azt bizonygatta, hogy nem tudta, ki az, Maldonado megkérdezte: „Milyen gondolat kötötte le armyira?” - „Arra gondoltam, hogy holnap Nagyboldogasszony ünnepe, és milyen nagy vigasztalásomra lenne, ha szentmisét mondhatnék”. Bizony, mennyire nélkülözhette, hogy hosszú kilenc hónapon át sohasem volt módja szentmisét mondani! Máskor, Úrnapján órákig tartó szentségimádást végzett, most azt a napot is szentmise és szentáldozás nélkül kellett töltenie.

      Egyedül maradt, védtelenül elszánt ellenségeinek kiszolgáltatottan testben és lélekben meggyötörten, elszakítva minden emberi vigasztalástól és az egyházi, a szentségi élet erőforrásaitól is.- Lehetett-e még a keresztnek ennél keményebb iskolája számára? És még mindig nem ez volt a legsúlyosabb szenvedése! Hiszen nem választották el őt az isteni Szentháromságtól, akinek hitében olyannyira biztos volt. Lelke még a börtönben sem volt bezárva, felemelkedhetett az örök Forráshoz, elmerülhetett a kifürkészhetetlen isteni mélységben, abban az áradatban, amely minden teremtményt eltölt, így saját szívét is. Semmiféle emberi hatalom nem választhatta el Istenétől -, de az Isten visszavonulhatott tőle. És a fogoly ezt a legsötétebb éjszakát itt a börtönben tapasztalta meg.

A donde te escondiste,

Amado, y me dejaste con gemido ?

Hová rejtőztél Kedvesem?

Sóhajtozva miért hagytál magamra?

      A léleknek ez a fájdalomkiáltása a toledói börtönben hangzott el. Nincs közlésünk arról, hogy János mikor tapasztalta meg először az Isten közelségének édességét. Minden jel azonban arra mutat, hogy a misztikus imaéletet már korán elkezdte. Szabad akart lenni Isten felé, ezért vált meg szeretteitől, feladta tudományos pályáját és elhagyta régi kolostorát. Másokat is fel akart szabadítani lelkileg, hogy az istenegyesülés útjára vezesse őket. Ez volt a hivatása Avilában és erre szentelte egész rendi munkásságát. A lelki szabadság eszményéért vállalta a börtön szenvedéseit is. Örömmel elfogadott minden megbántást és kínzást szeretett Ura kedvéért. - És most úgy tűnt, hogy az édes Fény kialudt lelkében -, Isten magára hagyta. Ez volt a legsúlyosabb szenvedés, - nincs ehhez fogható, egyéb földi kín - S ez mégis Isten kiválasztó szeretetének a bizonyítéka volt. Úgy látszott, hogy ez a fájdalom halálba viszi, pedig az életre vezető út volt.

Egyetlen emberi szív sem hatolt be úgy a sötét éjszakába, mint az Istenember a Getszemáni kertben és a Golgotán. A haldokló Jézus Istentől elhagyottságának mélységes titkába egyetlen kereső lélek sem juthat be. Jézus azonban a kiválasztott lelkeknek nyújthat egy keveset, hogy megízleljék ezt a mérhetetlen keserűséget. A leghűségesebb barátaitól kívánja meg szeretetük végső próbájaként. Ha nem riadnak vissza, hanem készségesen belépnek a sötét éjszakába, akkor ez lesz vezetőjük.

Ó éj, hajnalnál drágább,

ó éj, te voltál szívem vezetője,

Ó éj, te a frigy láncát

fonod a szeretőkre,

és szeretőt olvasztasz szeretőbe!

      Jánosnak a toledói nagy kereszt-megtapasztalása; a legteljesebb elhagyatottság és éppen ebben az elhagyatottságban egyesül a Keresztrefeszítettel. Talán innnen érthető, hogy Jánosnak a fogságról szóló kijelentései sokszor ellentmondóknak hangzanak. Egyrészt arról tudósít, hogy ritkán, vagy sohasem érzett vigasztalást, hogy testben és lélekben szenvedett; másrészt közli azt is, hogy az ott kapott páratlan kegyelmeket még oly sok, börtönben töltött idővel sem viszonozhatja. A továbbiakban látni fogjuk, hogy jut el a lélek a sötét éjszakában saját semmiségének és tehetetlenségének megtapasztalására és Isten mérhetetlen nagyságának és szentségének megvilágosult ismeretére -, hogyan tisztul meg általuk, és végül miként készítik fel az egyesülésre.

      Ezek olyan értékes kegyelmek, amelyeket sohasem lehet elég drágán megfizetni. Ebből a kegyelmi értékből érthetjük meg, hogy János a börtönből történt szökése után a toledói kármelita nővéreknek úgy beszélt kínzóiról, mint legnagyobb jótevőiről. Amikor ez alkalommal azt bizonyítja, hogy sohasem érezte annyira a természetfölötti fénynek és vigasznak a teljességét, mint a fogságban -, akkor azt is fel kell tételeznünk, hogy ott már túljutott a szenvedés kegyelmein. A Sötét Éjszaka Dala és a Lelki Ének a börtönben készültek és a boldogító egyesülésről tanúskodnak.