Az érzékek passzív éjszakája, lelkiszárazság

A keresztrefeszítettség passzív éjszakája

      Az aktív belépés a sötét éjszakába is csak azért lehetséges, mert Isten kegyelme az embert megelőzi, vonzza és az egész úton támogatja. Azonban a megelőző és a segítő kegyelem kezdőknél még nem jelenti a sötét éjszakát. Isten úgy bánik a kezdőkkel, mint gyöngéd anya kis gyermekével: karján hordja, tejjel táplálja. Az ilyen lelkek még bőséges örömben és vigaszban részesülnek az imádság, a szemlélődés és az önmegtagadás gyakorlataiban. Ez az öröm indítja őket arra, hogy rászánják magukat a lelki életre. Még nem veszik észre, hogy milyen tökéletlenek és mennyi hibát követnek el erénygyakorlataikban. Szent János élő példákon mutatja be, hogy a kezdőknél mind a hét főbűn megtalálható, de lelki síkra emelten. Ilyen például a lelki kevélység, amikor az ember kegyelmeit és erényeit saját magának tulajdonítja, másokat pedig lenéz. Inkább ő oktat ki másokat, mintsem hogy elfogadjon tőlük valamit. Vagy a lelki kapzsiság: az ilyen nem tud betelni a könyvekkel, keresztekkel, rózsafüzérekkel, stb. Csak úgy szabadulunk meg az ilyen hibáktól, ha elszokunk a vigasztalások tejétől és szilárdabb eledellel táplálkozunk. „Ha a kezdők egy ideig az erények útján jártak, a szemlélődésben és az imában hűségesnek bizonyultak és az ezekben talált édesség és élvezet segítségével az evilági dolgokhoz való ragaszkodástól megszabadultak -, akkor végül lelkileg úgy megerősödnek Istenben, hogy képesek a teremtmények iránti vágyaikat megfékezni. Ezek után Isten kedvéért némi nehézséget és lelki szárazságot is el tudnak viselni anélkül, hogy visszavágyódnánk azokra a régi jó időkre, amikor a lelki gyakorlatokban több gyönyörűséget éreztek... Ekkor Isten az eddigi fényt elhomályosítja, bezárja előttük az ajtót, eltömi a Lélek édes vizének azt a forrását, amelyből eddig kedvük szerint ihattak. Most ... olyan lelki sötétségbe helyezi őket, hogy képzeletükkel és gondolataikkal nincs hová fordulniuk. Minden lelki gyakorlat ettől kezdve ízetlennek és ellenszenvesnek látszik. Itt nem a bűnök és tökéletlenségek következményeiről van szó, hanem a sötét éjszakának a tisztító szárazságáról, amelynek három ismertetőjegye van.

      1. A lélek már nem leli semmi örömét a teremtményekben.

      2. „Szorongással és aggódással gondol Istenre; azt hiszi, hogy nem jól szolgál Neki, azért esett vissza (lelki életében), mivel az isteni dolgokban nem érez semmiféle örömet”. Nem aggódna akkor, ha tudná, hogy szárazságát lanyhasága okozza. A tisztító szárazságban azonban mindig elevenen él az istenszolgálat vágya. Míg a lélek megerősödik, az érzéki élet az élvezetek hiányában eltompul. „Isten az érzéki képességek javait és erőit átviszi a lelkiekre, és minthogy az érzékeknek és a természetes erőknek semmiféle fogékonyságuk nincs a lelkiekre, ezért a nélkülözésben szárazzá és üressé válnak. Az ember érzékeinek ugyanis semmiféle hajlandóságuk sincs a lelkiekre. Mert amitől a lélek felüdül, az a testnek ellenszenves, nem serkenti cselekvésre. A lélek ugyanakkor bőségesebb táplálékban részesül, a korábbinál jóval erősebb, éberebb és körültekintőbb lesz arra, hogy Isten szolgálatában semmi hibát se kövessen el”. Az ember azonban még nincs hozzá szokva a lelki édességekhez, ezért kezdetben csak szárazságot és kedvetlenséget érez.

      3. A tisztító szárazság abból is felismerhető, hogy az ember többé nem képes szemlélődni és elmélkedni és minden erőfeszítése ellenére sem képes képzelőerejét használni... Isten ebben az állapotban többé már nem az érzékek útján közli magát a lélekkel, ahogy ezt korábban, a kereső elmélkedés útján tette..., Isten ezután tisztán szellemi úton közli magát. Az ember már nem a gondolatok egymásutánjában, hanem az egyszerű szemlélet tényében fogja fel az isteni közlést, amire pusztán belső vagy külső érzékei nem képesek. Ez a sötét és az érzéki embernek annyira száraz szemlélődés „valami rejtett és titokzatos dolog annak is, aki megtapasztalja”... A tisztító szárazság „a lélekben hajlandóságot és vágyat kelt a magányra és nyugalomra, amelyben nem képes és nem is akar semmi határozott dologra gondolni”. Ha a lelkek most nem türelmetlenkednek, „akkor hamarosan nyugalomba részesülnek és minden dolgot elfeledve rendkívüli felüdülést nyernek. Az üdítő frissesség olyan gyöngéd, hogy a lélek rendszerint nem is érezhetné akkor, ha mohón vágyódna rá vagy túlzottan hajszolná annak élvezetét... Hasonló a levegőhöz, amely rögtön eltűnik, ha kézzel akarjuk megfogni... Isten ebben az állapotban olyan sajátos úton vezeti a lelket, hogyha (a lélek) saját erejéből és képességéből akarna valamit tenni, inkább akadályozná Isten művét, mintsem elősegítené. Isten az érzéki embernek a szárazsággal olyan békét ajándékoz, amely szellemi és nagyon értékes, „hatása nyugodt, gyöngéd, megnyugtató és békés -, teljesen eltér a korábbi élvezetektől, amelyek sokkal érezhetőbbek és érzékekkel foghatóbbak voltak”. Így érthető, hogy mi csak az érzéki embernek halálát érezzük és nem (tapasztaljuk) az új életnek a betörését, ami (emögött a halál) mögött elrejtőzik.

      Nem túlzás, ha a lelkeknek ebben az állapotban elviselt szenvedéseit keresztrefeszítettségnek nevezzük. Tehetetlenségükben olyanok, mint akiket (keresztre) szegeztek. A lelki szárazsághoz járul még az a gyötrő félelem, hogy tévúton járnak. Abban a hiszemben élnek, hogy minden lelki javukat elveszítették, és Isten is elhagyta őket. Minden erejükkel azon fáradoznak, hogy korábbi módon tevékenykedjenek, de semmit sem érnek el, csak megzavarják azt a békét, amit Isten adott nekik. Ilyenkor semmi mást nem szabadna tenniük, mint megőrizniük türelmüket, kitartaniuk az imádságban minden egyéb tevékenység nélkül. Isten csak azt kívánja, hogy lelküket minden ismerettől és gondolattól mentesen, szabadon és nyugalomban őrizzék meg. Ne aggódjanak azon, hogy miről kellene gondolkodniuk, miről kellene elmélkedniük, - elegendő, ha szeretettel Istenre figyelve nyugodtan kitartanak. Zárjanak ki magukból mindenféle aggódást, fontoskodást, sőt azt a túlzott kívánságot is, hogy Istent érzékeljék vagy megízleljék. Megfelelő lelki vezetés nélkül az ilyenek csak gyötrődnek, és még az a gondolat is megkísérti őket, hogy az imádsággal csak vesztegetik az időt, és ezért a legszívesebben abbahagynák. Ha viszont nyugodtan ráhagyatkoznak a sötét szemlélődésre, akkor hamarosan megérzik azt, amit a Sötét Éjszaka második sora mond: „szerelmem izzó lángra lobban”. „Mert a szemlélődés nem más, mint Isten titokzatos, békés, szeretetáramlása. Ha nem ütközik akadályba, akkor a szeretet Lelke lángra lobbantja a lelket”.

      Eleinte ez a szeretetláng még nem vehető észre. A lélek inkább csak szárazságot és ürességet érez, fájdalmas szorongást és aggódást. És ha valamit mégis felfog ebből, akkor ez a gyötrelmes vágyódás Isten után; a szeretet fájó sebe. Csak később ismeri fel, hogy Isten az érzékek éjszakáján át vezetve akarja megtisztítani és a szellemi léleknek alávetni. Akkor felkiált: „Mily boldogság a részem!” És világos lesz előtte, hogy az akkori „óvatlan kiosonása” milyen előnyt jelentett neki: megszabadította az érzékek szolgaságától, fokozatosan szakította el vonzalmát minden teremtménytől és az örök javak felé fordította. Az érzékek éjszakája volt az a szűk kapu (vö. Mt 7,14), ami az életre vezette. Mostantól kezdve ezen a keskeny úton kell járnia a lélek éjszakájában. Ilyen messzire csak kevesen jutnak el, de már az első éjszaka ajándékai is rendkívül gazdagok: a lélek önismeretre tesz szert, így jut el saját nyomorúságának belátására, többé már semmi jót sem tulajdonít önmagának és megtanulja, hogy nagyobb odaadással járuljon Isten színe elé. Igen, csak most tűnik fel előtte Isten nagysága és fönsége. Mivel a lélek megszabadult érzékeinek támaszaitól, megvilágosodik és hozzáférhetővé válik az igazságnak. Ezért mondja a zsoltáros: „Érted sóvárog a testem, mint a száraz, úttalan, kiaszott föld. Téged keres tekintetem a szent sátorban, hogy erődet és dicsőségedet megláthassam” (Zsolt 63,2k). A zsoltáros ezzel azt akarja mondani, „hogy nem a lelki örömök és a sokféle élvezet, hanem az érzéki ember szárazsága és kifosztottsága... az Isten megismerésének az előfeltétele és eszköze... Keresztes János az „úttalan földön” azt érti, hogy képtelenek vagyunk logikus következtetéssel fogalmat alkotni Istenről, kutató gondolkodással vagy a képzelet segítségével sem jutunk előre.

      A szárazságban és az ürességben a lélek alázatossá lesz. Eltűnik korábbi kevélysége, mert önmagában semmi okot sem talál arra, hogy másokat lenézzen. - Most embertársait sokkal tökéletesebbnek látja és ezért szeretet és nagyrabecsülés ébred irántuk szívében. Túlzottan leköti saját nyomorúsága is, ezért nem foglalkozik másokkal. Tehetetlenségét látva alávetett és engedelmes lesz, arra vágyódik, hogy tanítsák és így jusson el a helyes útra. Lelki mohóságából is végleg kigyógyul. Már semmiféle lelki gyakorlatban nem leli örömét, ezért nagyon mértékletes lesz; mindent, amit tesz, az Istenért teszi anélkül, hogy saját kielégülését keresné. Hasonló a helyzet egyéb tökéletlenségénél is. A tökéletlenségekkel együtt minden zavar és nyugtalanság is megszűnik. Mélységes béke és állandó Istenre gondolás költözik a lélekbe. Egyetlen gondja, hogy még nem tetszik eléggé Istennek. A sötét éjszaka így lesz az erények iskolája, ahol az ember csak odaadást és türelmet gyakorol. Hűségesen kitart a lelki életben anélkül, hogy vigaszt és felüdülést találna. Így jut el a lélek a tiszta istenszeretetre, mert ekkor már csak Isten kedvéért cselekszik. A nehézségekben való kitartás erőt ad neki és erőslelkűségre neveli. Végül megtisztul minden érzéki hajlamtól és kívánságtól, és eljut az igazi, lelki szabadságra, ahol beérik a Lélek tizenkét gyümölcse. Védettséget kap három ellenségével szemben: a gonosz lélek, a világ és a test ellen. Ezek nem tehetnek semmi rosszat a léleknek, mert a lélek „óvatlan kiosont” körükből. És most, hogy a szenvedélyek elnyugodtak, az érzékiség kialudt, a lélek elmondhatja: „házam pihen csöndes nyugalomban”.

      Az ember végre kiszabadult és a lélek útjára tért, a haladás és megvilágítás útjára, - oda, ahol egyedül Isten akarja tanítani saját közreműködése nélkül. Most átmeneti állapotban van. A szemlélődés tiszta szellemi örömet nyújt, és bennük a megtisztult érzékek is részesednek. Az ember időnkint még visszatér az elmélkedéshez. A lelki örömök fájdalmas próbatételekkel váltakoznak. Mielőtt belép a lélek sötét éjszakájába, még szárazságot, ürességet, fájdalmas próbatételeket, megpróbáltatásokat és gyötrő kísértéseket kell elszenvednie. Gyakran a tisztátalanságnak és az istenkáromlásnak a szelleme keríti hatalmába, és a megtévesztés szelleme ezernyi aggályba, zavarba és tanácstalanságba kergeti. Mindezekben a viharokban kell helyt állnia, ahhoz, hogy megedződjék. Nem mindenkinek jut azonban ilyen nehéz próba osztályrészül. Sokan viszont nem is tudnak kikerülni ebből a nehéz átmeneti állapotból. Akik mégis célhoz érnek, azoknak sokat kell elviselniük. Minél magasabb szeretetegyesülésre akarja Isten az embert elvezetni, annál alaposabb és tartósabb tisztulásnak veti alá. Még a haladóknak is sok rossz szokástól és tökéletlenségtől kell megszabadulniuk a lélek sötét éjszakáján. A szellemi lélekkel együtt az érzékek is teljesen megtisztulnak. Mert ezekben van a tökéletlenségek gyökere.

      A tisztulás útjának eddigi ábrázolása világosan megmutatja, hogy ez az éjszaka sincs minden fény nélkül, bár a léleknek a szemei még nem alkalmazkodtak hozzá, és így nem képesek azt a gyönge fényt észrevenni. Azokban a viszonylag rövid magyarázatokban, amelyekben Szent János az érzékek éjszakáját kifejti, erősen hangsúlyozza értékes gyümölcseit. Mindez nincs ellentétben a kereszt üzenetével. Már korábban is szóltunk arról, hogy az Üdvözítő szenvedésének és kereszthalálának hirdetéséhez mindig hozzá kapcsolta a feltámadásáról szóló örömhírt. Az egyház liturgiája szerint Jézus Krisztus „per passionem et crucem ad resurrectionis gloriam” - a szenvedés és kereszt által jutott a feltámadás dicsőségébe. Őhozzá hasonlóan az érzéki ember elhalásával bontakozik ki a lelki ember. Ám ezt a csodálatos újjászületést eddig még csak alig érintettük. János az első éjszaka ábrázolásáról csak röviden szól, hogy mielőbb rátérhessen a második, a lelki éjszakára. Ez az ő főtémája. Jobb ezért, ha mi is a halál és feltámadás viszonyáról csak a lélek sötét éjszakája után beszélünk.

Aktív belépés az éjszakába

3. Az érzékek sötét éjszakája

Aktív belépés a kereszt követésének éjszakájába

      A kiindulópontot, vagyis az éjszaka első szakaszát Szent János az érzékek sötét éjszakájának nevezi. Itt voltaképpen a dolgok utáni vágyak örömének a kioltásáról van szó. Ez nem jelenti azt, hogy érzékeinkkel semmit sem veszünk észre. Érzékeink ablakain át árad be az ismeret fénye testünk börtönének sötétségébe. Az érzékeket azért nem nélkülözhetjük életünk folyamán. Meg kell tanulnunk azonban, hogy úgy lássunk, halljunk, stb., mintha nem látnánk és nem hallanánk semmit. Az alapbeállítottságunkat kell megváltoztatnunk az érzékekkel felfogható világgal szemben. Ez az alapbeállítottság a természetes embernél nem tisztán a megismerés, sokkal inkább vágy és tett. Ezerféle módon kötődik az ember a világhoz, mert az betölti vágyait, tettekre ösztönzi, sőt ez a működési tere. Minden tevékenységében ösztönei és vágyai vezérlik: a táplálkozásban, ruházkodásban, munkájában és pihenésében, játékban és szórakozásban, sőt minden emberi érintkezésben is. Akkor érzi magát boldognak és elégedettnek, ha törekvésében semmi rendkívüli nem akadályozza. Semmi rendkívüli, - mert hiszen nem lehetséges a világ gátlástalan kiélése; ez a természetes embernek már gyermekkorától annyira megszokott, hogy szinte második természetévé vált. Neveltetéséből és tapasztalatából tudja, hogy az ösztönök gátlástalan kiélése káros a szervezetére, és az egészséges értelem is bizonyos önkéntes korlátozásra és szabályozásra indítja, korlátozza a másokra való tekintet is, amely a természetes közösségi élet nélkülözhetetlen követelménye a természetjog és a természetes erkölcs alapján. Mindez nem sérti az ösztönök természetes jogát, hanem inkább egyensúlyba hozza egyéb jogokkal.

      A sötét éjszakának betörésével azonban valami egészen új történik. A kényelmes otthonlétünk a világban, az élvezetekkel való telítettség, ezeknek az élvezeteknek a megkívánása és a magától értetődő kielégítése - mindez a természetes ember számára a világos nappalt jelenti - Isten szemében azonban sötétség és az isteni fénnyel összeegyeztethetetlen. Ezeket a hajlandóságokat gyökerestül ki kell tépnünk, hogy Istennek helye legyen a lélekben. Ennek a követelménynek megfelelni annyit jelent, mint minden vonatkozásban felvenni a harcot természetünkkel, magunkra venni a keresztet és átadni magunkat a keresztre feszítésre; Keresztes Szent János ilyen összefüggésben idézi az Úr szavait: „Így hát aki közületek nem mond le mindenéről [1] - amije csak van, nem lehet a tanítványom” (Lk 14,33). A vágy uralmának feltétele, hogy a lélekben valóban sötétség legyen.

      Az érzéki vágyak kifárasztják és megkínozzák, elhomályosítják, beszennyezik, legyengítik a lelket és elrabolják tőle az Isten Lelkét. Ő maga is elfordul az Isten Lelkétől és átadja magát az állati ösztönöknek. Ha azonban felvesszük a harcot, magunkra vesszük keresztünket, ez azt jelenti, hogy aktívan belépünk a sötét éjszakába. Szent János erre a lépésre rövid és tömör utasítást ad, amikor azt mondja, aki ezekben a gyakorlatokban komolyan beiskolázza magát, annak nincs szüksége másra, mert ezekben mindent megtalál. Ezek az alapelvek a következők:

1. Legyen benned mindig az a kívánság, hogy Krisztust utánozd minden dologban és életedet az Övéhez tedd hasonlóvá. Szemléld Krisztust, hogy utánozni tudd és mindenben úgy viselkedj, ahogyan azt Ő tenné.
2. Krisztus követését, hogy megvalósíthasd, le kell mondanod minden érzéki élvezetről és tartsd távol magad tőlük, hacsak nem szolgálnak valamiképp Isten dicsőségére.

      Mindezt Jézus iránti szeretetből tedd, aki életében semmiféle más kívánságot, sem örömet nem ismert, csak Atyja akaratának teljesítését. Ezt nevezte eledelének és táplálékának. Ha például élvezetet találsz olyan dolgok meghallgatásában, amelyek nem tartoznak Isten szolgálatához, akkor ne keresd abban örömödet és ne hallgass rájuk... Ugyanígy gyakorolhatod minden érzékedben az önmegtagadást, amennyiben ezzel a különféle benyomásokat elháríthatod. Ha ezt nem tudod megtenni, akkor elegendő, hogy legalább semmi örömet keress bennük, ha közelednek hozzád. Gondoskodjál arról is, ne hogy érzékeidet minden élvezettől érintetlenül megőrizd. Akkor érzékeid valóban sötétben lesznek, te pedig rövid idő alatt nagy haladást érsz el.

      A négy természetes szenvedélynek, az örömnek, a reménynek, a félelemnek és a fájdalomnak a megtagadására és harmonikus rendezésére a következő alapelvek átfogó irányítást és segítséget adnak. Ugyanis ahol a szenvedélyek nyugodtak és jól rendezettek, ott kivirágzik a lélek fenti és még sok egyéb java. Ezek az alapelvek nagyon értékesek és nagy erények gyökerei.

      Gondoskodj arról, hogy törekvésed

•  ne a könnyebbre, hanem a nehezebbre irányuljon.
•  Ne keresd a kényelmesebbet, hanem a kényelmetlenebbet!
•  Ne keresd ami több örömet okoz, próbáld azt inkább nélkülözni!
•  Ne a vigaszt keresd, hanem inkább a vigasztalanságot!
•  Ne a nyugalomra vágyódj, hanem inkább a fáradozásra!
•  Ne a többre, hanem a kevesebbre!
•  Ne a magasabbra, a kiválóbbra, hanem az alacsonyabbra, a jelentéktelenre!
•  Ne akarj minden áron valaki lenni, hanem inkább semmi.
•  Ne a jobbat keresd a dolgokban, hanem a rosszabbat! Kívánj Krisztusért teljesen kifosztott, szabad és szegény lenni mindabban, amit a világ nyújt. Az ilyen vágyakat fogadd be teljes szívedbe és arra törekedj, hogy akaratod itt teljesedjék ki... Ha mindezt jól megtetted, akkor elegendő, hogy beléphess az érzékek sötét éjszakájába.

      Ilyen megfontolások után nincs szükség arra a magyarázatra, hogy az aktív belépés az érzékek sötét éjszakájába egyet jelent a kereszt készséges felvételével és a kitartó kereszthordozással. A kereszthordozás még nem jelenti a halált. Pedig az embernek meg kell halnia a bűnnek, hogy átjuthasson az éjszakán. Az ember kiszolgáltathatja magát a keresztrefeszítésre, de önmagát senki sem feszítheti keresztre. Amit az ember az aktív éjszakán elkezdett, annak a passzív éjszakán kell befejeződnie, - pontosabban: maga az Isten fejezi be. - „Bárhogy is törekszik a lélek, mégsem képes saját erőfeszítésével annyira megtisztulni, hogy a legkisebb dologban is képes legyen az Istennel való tökéletes szeretetegyesülésre. Hogy valóban alkalmas legyen, Isten veszi kezébe és tisztítja meg a passzív éjszaka sötét tüzében...”

___________________

[1]      A régi ford. szerint: „minden vágyáról”

Az érzékek sötét éjszakája

Kereszt és az Éjszaka – Az érzékek éjszakája

2. A Sötét Éjszaka Dala

      A misztikus éjszakát azért vizsgáljuk meg, hogy felfedezzük benne kereszt üzenetét. Legjobb, ha kiindulásul Keresztes Szent János énekét, a Sötét Éjszaka Dalát választjuk, amely a misztikus éjszakáról szóló két nagy magyarázat alapjául szolgál.

A SÖTÉT ÉJSZAKA

Egy sötét, csöndes éjen,

mikor szerelmem izzóan lángra lobbant -

mily boldogság a részem! -

óvatlan kiosontam,

míg házam pihent csöndes nyugalomban.

Homályba rejtve mélyen,

álruhában, vezetőmmel titokban -

mily boldogság a részem! -

az éjben elosontam,

míg házam pihent csöndes nyugalomban.

E boldogságos éjen

titkon, mert senki sem látott meg engem,

és nem láthattam én sem,

csak azt a fényt követtem

vezetőmként, mely ott égett szívemben.

A fényes napvilágnál

biztosabban tudott oda vezetni,

hol a kedves reám vár,

s el sem választ a messzi

tájon minket egymástól soha senki.

Ó éj, hajnalnál drágább,

Ó éj, te voltál szívem vezetője

Ó éj, te a frigy láncát

fonod a szeretőkre,

és szeretőt olvasztasz szeretőbe.

Virágos volt a keblem,

melyet csak néki őrzök lankadatlan,

s míg aludt rajtam csendben,

gyöngéden simogattam,

s legyeztem cédrusággal, óva, halkan.

Hajnal jöttén hajával

szellő játszott, s ő ébredezni kezdett,

és kezével, a lággyal

oly gyöngéden ölelt meg,

hogy érzékeim ájulatba estek.

Fölé hajolva adtam

át magam a csöndnek és feledésnek;

a világ s aggodalmam

mind a mélybe enyészett

s a liliomok árnyán semmivé lett.

3. Az érzékek sötét éjszakája

Bevezetés az éjszaka értelmébe

      János előbb végig viszi a költői képet és semmiféle tanítással nem töri meg. A két értekezésében, a Kármelhegy Útjában és a Sötét Éjszakában adja meg a megértés kulcsát.

      Aki ezt a dalt énekli, már túljutott a sötét éjszakán, megérkezett céljához és egyesült isteni Szerelmesével. A Sötét Éjszaka egy dicsőítő ének az éjszakáról, a boldogsághoz vezető útról. „Mily boldogság a részem!” - és ez az örömkiáltás ismételten felcsendül benne. De nem merül feledésbe a szorongás és a homály sem. A dal énekese visszatekintve újból átél mindent. A menyasszonytól elhagyott ház a lélek érzéki világa. Most már nyugalomban van, benne minden érzéki vágy elhallgatott. A lélek csak azért volt képes elhagyni házát, mivel az Isten maga szabadította ki. Saját erejéből nem tudta volna megtenni. Ezzel a rövid magyarázattal máris megkülönböztetést tettünk az aktív és a passzív éjszaka között. Később majd bővebben tárgyalunk róla, és a kettő kölcsönös kapcsolatáról. A léleknek minden erejét be kell vetnie, hogy érzéki természetének bilincseitől megszabaduljon, ám az Isten is hatékonyan segítségére siet, sőt: megelőzi, mert Isten az emberi cselekvés elindítója és beteljesítője.

      Az elszakadás éjszakáján át kell mennie a léleknek. Ez három szakaszban történik: Van kiindulása, útja és célja. A kiindulópont: az evilági vágyaknak való ellentmondás. Az elfordulás a világtól a sötétségbe, ami mintegy a semmibe sodorja. Ezt az állapotot nevezik éjszakának. A ház, az érzékeinkkel kitapintható világ, az a természetes, szilárd, talaj, amelyen járunk; a ház az, ahol otthon érezzük magunkat, amely táplál, gondoskodik rólunk, örömeinknek és élvezeteinknek a forrása. Ha ezt az otthont elveszítjük, vagy arra kényszerítenek, hogy elhagyjuk, ez olyan állapot, mintha kihúznák lábunk alól a talajt, mintha egyre jobban elsüllyednénk a környező éjszakába, és pusztulás fenyegetne. Ám ez a valóságban nem így van. Valójában biztos útra léptünk. Ez az éj homályába burkolt út a hit útja. Az út végcélja az egyesüléshez vezet. Éji homályba burkolt út, mivel a természetes ész világához viszonyítva a hit homályos ismeret. Olyasmivel ismertet meg, amit nem láthatunk. Azt kell mondanunk ezért, hogy az éjszaka a hit útjának célja is. Éjszaka, mert Isten ezen a földön még a boldog egyesülésben is rejtve van előttünk. Lelki szemünk nem tudna alkalmazkodni az Isten erős fényéhez és úgy érzékeli, mint az éji homályt. Amint azonban a kozmikus éjszaka sem mindig és nem egyformán sötét, úgy a misztikus éjszakának is megvannak a maga órái, változásai. Az érzékelhető világ úgy tűnik el előttünk, amint beáll az est, de még dereng az alkonyi fény. A hit azonban éjféli sötétség, mivel ekkor már nemcsak az érzékek működése szűnik meg, hanem leáll a természetes értelmi megismerés is. Ha azonban a lélek megtalálja Istent, akkor belső éjszakájában derengeni kezd az örökkévalóság új napja.

      Már ennek a rövid áttekintésnek az alapján is látható az éjszaka és a kereszt bizonyos összefüggése, de a kettő kapcsolata még világosabb lesz, ha a Sötét Éjszaka szakaszait külön-külön elemezzük.

(II. Fej. A kereszt tanítása, folyt.)

Kereszt és az Éjszaka

Kereszt és az Éjszaka – Az érzékek éjszakája

1. A szimbólumjellegben található különbség: a szimbólum és a kozmikus kifejezés

      Első kérdésünk, hogy vajon a kereszt és az éjszaka azonos értelemben vett szimbólumok-e? A szimbólum szót többféle jelentésben használják. Néha egészen tág értelemben mindazt az érzékelhetőt értik rajta, amivel valami szellemit jelölünk. Vagy jelenti mindazt, amit a természetes tapasztalatból ismernek, és ezekkel utalnak az ismeretlenre, vagy a természetes módon megismerttel a felfoghatatlanra mutatnak. Ilyen tágabb értelemben a keresztet és az éjszakát egyaránt szimbólumnak nevezhetjük. Az ellentét akkor válik világossá, ha figyelembe vesszük a jel és a kép különbségét. A kép - ugyanis, mint képmás - belső hasonlóság alapján utal a megmintázottra. Aki a képet képmásnak látja, a hasonlítás alapján következtetve az ősképre gondol, és a képből megismeri vagy újból felismeri a megmintázottat. A jel és a jelzett dolog között viszont nincs szükség tartalmi megegyezésre. Kapcsolatukat önkényes megállapodás határozza meg. Ismernünk kell ezt a megállapodást ahhoz, hogy megérthessük a jelet.

      A kereszt nyilvánvalóan nem valódi értelemben vett kép. (Amikor jelképnek nevezzük a keresztet, ez nem jelent sokkal többet, mint az imént körülírt tágabb értelmű szimbólumot; valami szemlélhetőt, amely a szemlélhetőn túli értelmére utal.) A kereszt és a szenvedés között azonban nincs közvetlenül fogható hasonlóság, de mégsem önkényesen megállapított a jelviszony. A kereszt jelentése története során gyarapodott. A kereszt nem csupán természetes tárgy, hanem olyan eszköz, amelyet az emberi kéz meghatározott célra alkotott és használt fel. Mint kínzó eszköz a történelemben összehasonlíthatatlanul nagy jelentőségű volt. A kapott szerepéről csak az tud valamit, aki a keresztény kultúrkörben él. Már a kereszt látható alakja is közvetlenül felidézi a vele egybefonódó értelmet. A kereszt tehát jel, de olyan jel, amelynek jelentését nem mesterségesen kapcsolták hozzá, hanem ez a jelentés hatékonysága és története alapján valóban megilleti. A kereszt látható alakja magában foglalja belső értelmi összefüggését. Ennek az értelmi összefüggésnek eleget teszünk, ha a keresztet ismertetőjelnek nevezzük.

      Az éjszaka viszont sajátos értelmű természeti jelenség. Ellentéte a fénynek; homályba borít minket és homályba borít mindent. Nem tárgy; mivel nem áll fenn önmagában. Nem is kép abban az értelemben, amennyiben a képen látható ábrázolást értünk. Az éj láthatatlan és alaktalan. És mégis észrevesszük, mert sokkal közelebb van hozzánk és szorosabb kapcsolatban van velünk, mint egyéb tárgy és alak. Amint a fény elénk tárja a dolgok látható tulajdonságait, úgy nyeli el mindazt az éjszaka, és azzal fenyeget, hogy minket is elnyel. Ami elmerül az éjszakában, az nem egyszerűen a semmi. Minden megmarad benne, de olyan meghatározatlanul, láthatatlanul és alaktalanul, mint maga az éjszaka, vagy pedig árnyékszerűen és kísértetiesen; éppen ezért olyan fenyegető. Nem csak azt érezzük, hogy az éjszakában lappangó veszélyek létünket külsőleg fenyegetik, hanem belsőnkbe is behatolnak. Elveszítjük érzékeink használatát, az éjszaka gátol mozgásunkban, megbénítja erőinket és magányossá tesz, magunk is árnyékszerűvé és mintegy rémképekké válunk. Az éjszaka előíze a halálnak. Mindennek a megtapasztalásnak nemcsak életszerű, hanem lelki-szellemi jelentése is van. A kozmikus éjszaka úgy hat ránk, mint az átvitt értelemben vett éjszaka. Vagy fordítva is mondhatjuk: azt, ami a kozmikus éjszakához hasonló hatásokat hoz bennünk létre, átvitt értelemben nevezzük éjszakának. Mielőtt még ezt a jelenséget megérteni próbálnánk, tudnunk kell azt is, hogy a kozmikus éjszakának kettős arculata van. A sötét és ijesztő éjszakával szemben áll a holdvilágos, varázslatos éj, amelyet enyhe, szelíd fény áraszt el. Ez az éj nem nyeli el a dolgokat, hanem inkább felragyogtatja éjszakai arcukat. Minden kemény, éles és rikító vonást enyhít, tompít, és kiemeli azt a lényegest, amely a napvilágnál sohasem látszik. Megszólaltat olyan hangokat, amelyeket elnyom a nappali zaj. Véget vet a nap rohanásának és lármájának, nyugalmat és békét hoz. Mindez hatással van lelki-szellemi életünkre. A lelki éjszaka szelíd ragyogásában az ember mentesül a napi robotjától és szabadon, oldottan, összeszedetten behatol saját lényegének, életének, a világnak és a másvilágnak mélyebb összefüggéseibe. És az éjszaka békéjében hálás lélekkel lehet pihenni.

      Ilyesmikre kell gondolnunk, ha jól akarjuk érteni Keresztes Szent Jánosnak az éjszaka-szimbolikáját. Élete és költészete tanúsítja, hogy mennyire érzékeny és fogékony volt a kozmikus éjszaka minden árnyalatára. Egész éjjeleket töltött az ablaknál, miközben a távoli vidéket, vagy a szabad eget kémlelte. És mindmáig felülmúlhatatlan szavakkal énekli meg az éjszakát. (Lelki Ének, 15. versszak)

      A lélek hasonlít a szeretőhöz.

La noche sosegada

En par de los levantes

de la aurora,

La musica callada,

La soledad sonora,

La cena, que recrea y enamora.

Szép vagy, akár a csöndes éj,

melyben dereng a hajnal.

Halkan csengő muzsika vagy

és zengő magány,

s üdítő vacsora, mely fölpezsdít

a szerelemre.

      Amikor János, mint gondolkodó magyarázataiban az éjszakáról beszél, akkor abban mindazt a teljességet érinti, amit ez a szó a költőnek és embernek jelent. Megpróbáltuk az éjszakát - mint szimbolikus kifejezést - néhány vonással, de közel sem kimerítően visszaadni. Most pedig azt akarjuk megérteni, amit az éjszaka ilyen módon szimbolikusan kifejezhet. János ezt a szimbolikus értelmet bőven megmagyarázta és ezért erre még visszatérünk. Most csak futólagos pillantást vessünk a fenti szimbólum-kapcsolat sajátosságára. A misztikus éjszakát nem kozmikus értelemben kell felfogni. Ugyanis nem kívülről hatol belénk, hanem forrása a lélek bensejében van és csak azt a lelket árasztja el, amelyben feltör. A bensőnkben létrehozott hatásai azonban nagyon hasonlítanak a kozmikus éjszaka hatásaihoz. Feltételezi a külső világ elhomályosodását -, még akkor is, ha künn ragyogó napfényben úszik minden. - A lelket magányba, sivár pusztaságba viszi, erőit lebilincseli, ijesztő rémképekkel szorongatja. A lélekben mégis feltör az éjszakai fény és egy új világot tár fel bennünk. A világot kívülről és belülről világítja meg, úgy, hogy mi ezt a világot teljesen megvalósultan, mint ajándékot kapjuk vissza.

      A kozmikus és a misztikus éjszaka viszonyára próbálunk fényt deríteni, amennyiben ez az első bevezető megfontolások alapján lehetséges. Nyilvánvalóan nem olyan jelkapcsolat ez, amit külsőleg és önkényesen állítottunk fel, - de nem is okilag vagy történetileg kibontakozó összefüggés, mint az ismertetőjelnél. Itt olyan mély tartalmi összhang van, ami lehetővé teszi, hogy mindkettőt ugyanúgy nevezzük. Ha az éjszaka képét alkalmazzuk, akkor tudjuk, hogy ez az elnevezés elsősorban a kozmikus éjszakára illik, és onnan visszük át a misztikus éjszakára, hogy egy közismert jelenség segítségével feltárhassunk valami ismeretlent és nehezen hozzáférhetőt, ami az előbbihez hasonló. Képviszonyról azonban nem lehet szó, mert nem az egyik mintájára alkottuk a másikat. Itt inkább a szimbolikus kifejezés - viszonyára kell gondolnunk, ami általában fennáll az érzékelhető, és a szellemi között. Úgy, mint az arckifejezés és az arcjáték a lelki tulajdonságoknak és a lelki életnek a kifejezői -, vagy amint a természetben megnyilvánul a szellemi, sőt az isteni (valóság). Itt ugyanis egy olyan eredeti egység és tárgyi összefüggés van, amely az érzékelhető dolgot alkalmassá teszi arra, hogy a szellemit felismerhetően feltárja.

      A természetes és a misztikus éjszaka képi viszonyából csak mindkét részről megfelelő „hasonlóság” áll fenn. Ami ebben a hasonlóságban „azonos”, az nem fogható fel, hanem csak bizonyos egybehangzó vonásokkal jelölhető. Ez a hasonlóság a képi viszonytól nemcsak abban különbözik, hogy hiányzik a képmási jellege, - hanem azon körülmény miatt is, hogy ez a hasonlóság nem körvonalazható határozott módon. Ellentétben áll ezért a mimikai kifejezéssel is, amennyiben egy-egy lelki folyamat megfelel egy olyan határozott arcjátéknak, ami művészileg is rögzíthető. A kozmikus és a misztikus éjszaka egyaránt alaktalan, mindent betölt, ezért teljes értelmét nem lehet kifejezni, csak jelezni. A sötét éjszaka egész világnézetet és létértelmezést foglal magában. Ami ezzel az éjszakával közös, az ennek a világnézetnek és létértelmezésnek a ténye és a jellegzetessége. Felfoghatatlan ez is, az is, mégis a kettőnek az értelme világosan fedi egymást és egyik kaput nyit a másik felé - nem önkényes kiválasztás, nem is előre eltervezett megállapodás alapján - hanem a szimbolikus tapasztalat átélésében. Ebben az élményben az ember a két éjszaka ősi összefüggéseire bukkan, és ezzel a fogalmilag kimondhatatlanra is alkalmas képi kifejezést talál.

      Ezek után a Kereszt és az Éjszaka szimbólumjellegének különbségét röviden összefoglalhatjuk:

      A kereszt ismertetőjele mindannak, ami Krisztus keresztjével okozati vagy történelmi összefüggésben van. Az éjszaka pedig szükségszerűen kozmikus kifejezése Keresztes Szent János misztikus világszemléletének. Az éjszaka-szimbólum túlsúlya annak a jele, hogy a szent egyháztanító írásaiban nem annyira a teológus, hanem a költő és a misztikus vitte a szót, habár mint teológus lelkiismeretesen vigyázott a gondolatok és kifejezések pontosságára.

(II. Fej. A kereszt tanítása, folyt.)

II. A kereszt tanítása

Bevezetés:

Keresztes Szent János, mint író

      Ha Keresztes Szent Jánosnak a keresztről szóló tanítását egész lelki mélységében meg akarjuk érteni, akkor el kell fogadnunk írásainak minden jellegzetességét, különös sajátosságát, keletkezését és további sorsát.

      Mivel az egyház Szent Jánost egyházdoktorrá nyilvánította, ezért hozzá kell fordulnia mindenkinek, aki a katolikus hit tanítása szerint a misztika kérdéseiről eligazítást akar kapni. A katolikus egyházon kívül is elismerik, hogy ő olyan vezető szellem és megbízható iránymutató, akit senki sem nélkülözhet, ha komolyan szeretne behatolni a benső élet titokzatos birodalmába. Keresztes Szent János azonban nem adott semmiféle rendszert a misztikáról. Írásainak célkitűzése nem volt elméleti, bár meglehetősen jó elméleti szakember volt, akit a tisztán tárgyi összefüggések talán jobban megragadtak, mint azt eredeti célkitűzése megkívánta. Mégis inkább „kézenfogva vezetni” akart - amint azt Areopagita Dénes mondja magáról - lelkivezetői munkáját írásaival akarta kiegészíteni. Írásai nem maradtak ránk teljes egészükben. Mindazt, amit fogsága előtt alkotott, saját maga vagy mások semmisítették meg. A reform miatti második üldöztetése is sok emléktől fosztott meg minket, például azoktól az értékes írásoktól, amelyeket a kármelita nővérek szóbeli tanításai nyomán jegyeztek fel. Leveleinek is csak kis része maradt ránk. A fennmaradt négy nagy magyarázatából (Kármelhegy Útja, Sötét Éjszaka, Lelki Ének, Élő Szeretetláng) kettő: A Kármelhegy Útja és a Sötét Éjszaka befejezetlen. De ezeknek a hiányosságoknak és feltételezhetően megoldatlan kérdéseknek ellenére is abban, ami Szent János felbecsülhetetlen hagyatékában ránk maradt, az irányelvek annyira világosak, hogy remélhetőleg választ adnak felvetett kérdésünkre.

      A ránkmaradt írásoknak az igazi eredetét a toledói fogság idejére kell tennünk. Forrásuk mélységes, benső megtapasztalás. Az Istentől olyan gyakran meglátogatott s megsebzett szív boldogsága és gyötrelme csak lírai vallomásban találja meg közvetlen kifejezését. A Lelki Ének első 30 versszaka a börtönben készült, - talán még a Sötét Éjszaka Dala is, - ezek alapjául szolgálnak a hasonló című tanulmánynak, valamint a Kármelhegy Útjának is. János ezeket a verseket magával hozta a börtönből (hogy emlékezetbe véste-e, vagy feljegyezte, - erről eltérnek a tanúságtételek), és csak később közölte néhány bizalmas barátjával. Lelki fiai és leányai kérésének köszönhetjük, hogy elkészítette a verseket magyarázó értekezéseit. Ezekben az értekezésekben János belső élményét a költői nyelvezetből átteszi a filozófiai és a teológiai gondolkodás kifejezéseibe. Bár János kevés skolasztikus szakkifejezést használ, de annál bőségesebben alkalmazza az életszerű képeket. Fokozatosan kiszélesíti a tapasztalatai alapot: az önmagában átélteket kiegészíti azzal, amiket, mint lelki vezető mások benső életéből megismert. Széleskörű tapasztalata megóvja az egyoldalúságtól és a téves általánosításoktól. Mindig tekintetbe veszi a lelki élet lehetséges útjainak sokféleségét és a kegyelmi irányításban gyöngéden és könnyedén alkalmazkodik az egyes lelkek sajátos adottságaihoz. A belső élet törvényeiről adott tanításának kimeríthetetlen forrása a Szentírás. A Szentírásban találja meg belső megtapasztalásainak biztos megerősítését. Ugyanakkor a saját élményei feltárják előtte a szent könyvek misztikus jelentését. A zsoltárok merész képi nyelvezete, az Úr példabeszédei, sőt az Ószövetség történeti elbeszélései is mind áttetszőbbekké válnak előtte, és egyre gazdagabb, mélyebb bepillantást nyújtanak abba, ami őt igazán érdekli: a léleknek Istenhez vezető útjába-, és Isten működésébe a lélekben.

      Isten az emberi lelket önmagáért teremtette. Önmagával akarja egyesíteni az embert, és - már ebben az életben – megajándékozza isteni életének mérhetetlen teljességével és felfoghatatlan boldogságával. Isten erre a célra irányítja az embert, de önmagának is minden erővel törekednie kell. Az Istenhez vezető út szűk, meredek és fárasztó. Sokan lemaradnak az úton. Kevesen jutnak túl a kezdeti nehézségeken, és csak kevesen érkeznek célba. A lemaradás okai az út veszélyei, - amelyek eredhetnek a világtól, a gonosz lélektől, a saját természetünkből, - és mindehhez hozzájárul még a tudatlanság és a megfelelő vezetés hiánya. Sokan nem is értik meg, mi játszódik le bennük, és ritkán akad valaki, aki felnyitná szemüket. Az ilyeneknek János felajánlja: szívesen lesz vezetőjük. Szánalmat érez ugyanis a lelki tévelygőkkel szemben és fáj neki, hogy Isten műve a lelkekben ilyen akadályok miatt kudarcot vall. János tud is, akar is segíteni, mert jól ismer minden utat, amely a belső élet titokzatos birodalmába vezet. Nem mondhat el azonban mindent, amit tud, és szinte állandóan fékeznie kell magát, hogy ne lépje túl azt a határt, amit feladata megkíván.

      Szent János nem mindenkinek szánta művét, de bizonyára nem is akart senkit kizárni belőle. Tudja, hogy kevés embernél számíthat megértésre, csak azoknál, akiknek van már némi tapasztalatuk a belső életről. Elsősorban a kármelitákra gondolt, mert az ő sajátos hivatásuk a bensőséges imaélet. De tudja, hogy Isten kegyelme nincs kötve semmiféle rendi ruhához vagy kolostorhoz. Így például egyik, világban élő lelki lányának köszönhetjük az Élő Szeretetlángról szóló írását. A szemlélődést keresőknek ír, tehát életüknek egy meghatározott pontján akarja kézbe venni őket, annál a válaszútnál akar segíteni, ahol legtöbben tanácstalanul megtorpannak és nem tudják, merre menjenek. Már útjuk előző szakaszán is rendkívüli nehézségekkel találkoznak. Ha pedig az új út áthatolhatatlan sötétségen át vezet -, kinek van bátorsága ahhoz, hogy egyedül nekivágjon? Az a válaszút, - amiről itt szó van -, az elmélkedés és a szemlélődés (a meditáció és a kontempláció útja. Eddig a lelki élet keresői talán a szentignáci módszer szerinti elmélkedésben gyakorolták lelki képességeiket: az érzékeket, a képzeletet, az emlékezetet, az értelmet és az akaratot. Most azonban mindezek felmondják a szolgálatot. Minden erőfeszítés hiábavaló. Azok a lelki gyakorlatok, amelyek különben a belső öröm forrásai, most elviselhetetlenül üres és terméketlen gyötrelemmé válnak. Az ilyen embernek már arra sincs semmi hajlandósága, hogy világi dolgokkal foglalkozzék. Legszívesebben csendesen időznék és nyugodtan, mozdulatlanul pihenne. Úgy gondolja azonban, hogy ez henyélés és időpocsékolás. Ilyen állapotban van a lélek, amikor Isten be akarja vezetni a Sötét Éjszakába. A keresztény nyelvhasználat szerint egyszerűen keresztnek mondjuk az ilyen lelki állapotot. Korábban már szó volt arról, hogy a Kereszt és az Éjszaka kapcsolatban vannak egymással. Csakhogy csupán egy jelentésbeli rokonság bizonytalan állításával nem jutunk előbbre. Szent János néhány írásában olyan határozottan beszél a kereszt jelentőségéről, hogy ezzel mintegy igazolta a mi felfogásunkat, hogy az ő élete és tanítása a jól kialakított kereszt tudománya volt. Viszonylag mégis kevés ilyen igazolási helyünk van. Keresztes János verseiben és értekezéseiben az uralkodó szimbólum nem a Kereszt, hanem az Éjszaka. A Kármelhegy Útjában és a Sötét Éjszakában az Éjszaka áll a középpontban. A Lelki Énekben és a Szeretetlángban is visszatér az Éjszaka, - bár más írások főleg az Éjszakát követő lelki állapotot magyarázzák. Mindezek szükségessé teszik, hogy pontosan tisztázzuk a Kereszt és az Éjszaka kapcsolatát, világosan lássuk, mi a Kereszt jelentősége János tanításában.

A kereszt üzenetének a tartalma

      Eddig azt vettük fontolóra, hogy milyen utakon Juthatott el Jánoshoz a kereszt üzenete. A következő részben azt akarjuk megmutatni, hogy ez az üzenet hogyan hatott Keresztes Szent János tanítására és életére. Szükséges, hogy az üzenetnek a tartalmát egy előzetes, tömör vázlatban világosan lássuk, úgy, ahogyan ezt a kereszt tudománya mesterétől megtanulhatjuk.

      Milyen „szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet, kevesen vannak, akik megtalálják” (Mt 7,14). Nem hagyhatjuk figyelmen kívül énnél a szentírási helynél, hogy mennyire hangsúlyozza a „milyen” szócskát. Nyomatékosan azt akarja mondani, hogy valóban nagyon keskeny az, keskenyebb, mint hinnétek... A tökéletesség magas hegyére vezető útra csak azok a vándorok léphetnek, akiknek már semmi terhük sincs, ami lefelé húzná őket... És minthogy egyedül Isten lehet a Cél, akit keresnünk kell, ezért az embernek csak Istent szabad keresnie és érte érdemes küzdenie.

      Az Úr ezt az utat akarta megmutatni nekünk. Elénk tárta csodálatos tanítását, amelyet a szellemi lelkek is - szinte felfoghatatlan módon - annál kevésbé követnek, minél nagyobb szükségük volna rá... - ,,Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszti. Aki elveszti értem és az evangéliumért... az megmenti életét” (Mk 8,34kk). Bárcsak helyesen tudnánk fölfogni ezt a nagyszerű tanítást, megvalósítanunk és megízlelnünk... Megfosztottság az Istentől kapott minden édességtől, ... szárazság, undor és fáradtság... Ez az igazi lelki kereszt, a szegénység kifosztottsága Krisztus szellemében... A helyes lelkületű ember inkább azt keresi Istenben, ami nem ínyére való, mintsem a kellemeset; inkább hajlandó a szenvedésre, mint a vigasztalásra; inkább lemond Isten kedvéért minden jóról, minthogy azokat megszerezze. A szárazság és a szorongattatás kedvesebb az ilyen embernek, mint a boldog érintkezés Istennel, hiszen tudja, hogy ebben a lemondásban áll Krisztus követése és az önmegtagadás -, míg a másik, boldogságkeresés semmi más, mint önmagunk keresése Istenben... Istent Istenben keresni annyit jelent, hogy Krisztus kedvéért készek legyünk elfogadni Istentől és a világtól mindazt, ami kellemetlen.

      Az Üdvözítő akarata szerinti lemondásban haljon meg és semmisüljön meg mindaz, amit az emberi akarat nagyra tart, - akár az időleges és természetes, akár pedig szellemi értelemben. - Aki ilyen módon viseli a keresztet, az megtapasztalja, hogy az édes iga és könnyű teher (vö. Mt 11,30), mert minden dologban nagy megkönnyebbülést és édességet fog találni. Csak akkor jön létre igazi lelki egyesülés Istennel,... ha a lélek a legmélyebb megaláztatásban szinte teljesen semmivé vált... „Ez az egyesülés annyi,... mint élő testben, érzékiekben és szellemiekben, külsőleg és belsőleg keresztre feszíttetni.”

      Nem történhet másként, mivel Isten csodálatos üdvösségi terve szerint Krisztus a lelket ugyanazzal az eszközzel váltja meg és jegyzi el magával, mint amelyik az emberi természetet romlásba vitte. Amint a paradicsomban a tiltott fa gyümölcsének élvezete juttatta romlásra és pusztulásra az emberi természetet, azonképpen Krisztus a kereszt fáján váltotta meg és állította helyre az emberiséget. Aki részesedni akar Krisztus életében, Vele együtt kell átmennie a kereszthalálon, Hozzá hasonlóan keresztre kell feszítenie természetét az önlegyőzés és önmegtagadás életével és így kell kiszolgáltatnia magát a szenvedésre, a megfeszítésre és a halálra, amint azt Isten elrendeli vagy megengedi. Minél tökéletesebb ez az aktív egyesülés és a passzív keresztre feszítés, annál bensőségesebbé válik az ember egyesülése a Megfeszítettel és annál bőségesebb lesz részesedése az isteni életben.

      Így szólaltattuk meg a kereszt tudományának a főbb motívumait. Ezek újra és újra felhangzanak, ha Szent János tanítására figyelünk és életútját követjük. A továbbiakban kimutatjuk azokat a legmélyebb mozgatóerőket, amelyek életét és életművét kialakították.