A szellem és a hit – A halál és a feltámadás [2]

A lelki erők kiüresítése, mint a keresztút és a kereszthalál

        Az átalakító egyesüléshez szükséges kiüresítést az értelemben a hit hozza létre, az emlékezetben a remény, az akaratban pedig a szeretet valósítja meg. A hitről már elmondtuk, hogy az értelemnek biztos, de homályos ismeretet ad. Istent megközelíthetetlen fénynek, felfoghatatlan végtelennek mutatja, olyannak, akivel szemben a természetes erő felmondja a szolgálatot, és az értelem felismeri semmiségét, tehetetlenségét, ugyanakkor pedig Isten nagyságát. A remény az emlékezetet üresíti ki, mert a még meg nem valósultakra irányul. „A remény, ami teljesedni látszik, többé már nem remény” (Róm 8,24). A remény megtanít arra, hogy mindent Istentől várjunk, semmit se magunktól vagy más teremtménytől. Istentől várjuk a végtelen boldogságot, ezért mondunk le az életben minden élvezetről és birtoklásról. A szeretet végül mindentől megszabadítja az akaratot és csak arra kötelezi, hogy Istent szeresse mindenek fölött. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha már megszűnik a teremtmények iránti vágyódása. A teljes önkiüresítésnek ezt az útját már egyszer olyan keskeny útnak neveztük, amire csak kevesen találnak rá. (vö. Mt 7,14). Ez az út vezet a tökéletesség magas hegyére, és csak azok járhatják végig, akiket semmiféle teher nem húz vissza. Erre a keresztútra hívja meg Jézus tanítványait: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen, mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki elveszti értem, ... megmenti életét” (Mk 8,34k). Amit Jézus itt kíván, az nem csupán némi visszavonultság vagy csekélyke javulás ilyen vagy olyan szempontból, és nem is csak egy kicsivel több ima és önmegtagadás, miközben megőrizzük a vigasztalást és a lelki érzelmeket élvezzük. Akik megelégednek ennyivel, azok, - mint a haláltól - úgy borzadnak, ha ezzel a különös tökéletességnek akár csak a nyomaival is találkoznak, amely az Istenben való minden lelki édességtől történő megfosztottságban, szárazságban, undorban és fáradtságban nyilvánul meg. Az igazi lelki kereszt, a szegénység mezítelensége Krisztus szellemében. „A másik úton csak önmagunkat keressük Istenben... ami pontosan ellentéte a szeretetnek. Önmagunkat keresni Istenben annyit jelent, hogy csak ajándékokat és gyönyörűségeket várunk Tőle... Istent magáért keresni nem csupán Isten iránti szeretetből való lemondást jelent, hanem azt is, hogy készek vagyunk Krisztus kedvéért elfogadni Istentől és a világtól azt, ami legkevésbé szolgál tetszésünkre”. Saját lelkünket „gyűlölni” és éppen ezzel megmenteni annyit jelent, mint Krisztus kedvéért lemondani mindarról, amit akaratunk valaha is megkívánhat és csak azt megtartani, amiben a kereszt keserűsége van. Az Úrral együtt kiüríteni a kelyhet (vö. Mt 20,21), annyi, mint egyaránt meghalni az érzéki és a szellemi természetnek. Csak így járhatunk a keskeny úton. Itt csak önmegtagadás van.... és kereszt. A kereszt az a vándorbot, amire támaszkodhatunk és ami nagyon megkönnyíti előre haladásunkat. Ezért mondja az Úr: „Az én igám kedves, az én terhem könnyű” (Mt 11,30). Ez a teher a kereszt. Mihelyt az ember rászánja magát, hogy magára vegye a keresztet, vagyis... Isten kedvéért csak a fáradságosat keresi és örömmel vállalja magára, valóban nagy megkönnyebbülést és édességet talál benne és elszakad mindentől anélkül, hogy bármit is kívánna - így járja a maga útját.

      Ellenben, ha önző módon ragaszkodik valamihez - legyen az isteni vagy földi dolog - akkor még nem szakadt el mindentől, nem üresedett ki mindenből. Ezért nem is tudja a keskeny úton megvetni a lábát és járni rajta. A szellemi lelkeknek be kell látniuk, hogy ez az Istenhez vezető út nem a sok elmélkedés, nem is bizonyos fajta lelki gyakorlatok vagy örömérzések sokasága, ... hanem „csak az egy szükséges”... tagadjuk meg önmagunkat komolyan és belsőleg, hogy Krisztus kedvéért készek legyünk a szenvedésre és meghalni minden szempontból. Aki ... ezeket gyakorolja, az ezeken felül még sokkal többet talál és ér el. Aki viszont ezeket a gyakorlatokat elmulasztja ... annak a többi erénygyakorlat olyan, mint a buborék. Mert nem is segítenek az előre haladásban, még ha a lelkek nagyszerű elmélkedésre képesek is és angyali módon érintkeznek Istennel. A mi utunk Krisztus. Minden annak megértésén múlik, hogyan éljünk Krisztus példája szerint.

      „Először is vitathatatlan: hogy Krisztus meghalt, lelki értelemben egész földi élete folyamán meghalt az érzékieknek és természetes értelemben meghalt halálában. Élete folyamán - mint mondja – az Emberfiának nincs hová fejét lehajtsa (vö. Mt 8,20), még inkább vonatkozik ez a halálára. Másodszor az is bizonyos, hogy Krisztus halála pillanatában teljesen magára maradt, szinte megsemmisült, mivel az Atya a legnagyobb szárazságban minden enyhület és vigasz nélkül hagyta. Ezért kiáltott fel a kereszten: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem ?” (Mt 27,46). Ez volt Jézus legnagyobb elhagyatottsága, amit élete folyamán érzékeiben átélt. De éppen ezzel nagyobb dolgot valósított meg, mint amit élete minden jelével és csodájával együtt tett... Megvalósította az emberi nemnek kegyelmi kiengesztelését és egyesítését Istennel. És ez abban a pillanatban történt, amikor az Úr legteljesebben megsemmisült... Megsemmisült az emberek előtti becsületében, hiszen akik látták a kereszten meghalni, kigúnyolták. Megsemmisült emberi természetében, hiszen a halálban a természet szertefoszlik. Az Atya fosztotta meg ebben a pillanatban minden segítségtől és vigasztalástól, teljesen magára hagyta úgy, hogy Jézus teljesen kiüresítette önmagát, megsemmisült, szinte feloldódott a semmiben, hogy így eltörölje a bűnt és az embert Istennel egyesítse... Az igazán szellemi lélek értse meg Krisztus titkát, azét a Krisztusét, aki az Istennel való egyesülésnek az ajtaja és útja. Így látja be a lélek, hogy annál bensőségesebben egyesül Istennel, minél inkább megsemmisíti önmagát Istenért érzékiekben és szellemiekben. És ha ebben a mélységes megaláztatásban szinte feloldódik a semmiben, akkor valósul meg a lélek szellemi egyesülése Istennel; így eljut arra a legmagasabb fokra, amit itt ezen a földön elérhet. A szellemi egyesülésnek ez a foka már nem a lelki felüdülésben és gyönyörködésben áll, hanem az élő testben megvalósult kereszthalálban, ami egyaránt kiterjed az érzékiekre és a szellemiekre, a külsőre és a belsőre”.

A szellem és a hit – A halál és a feltámadás [1]

A lélek sötét éjszakája

      

      Keresztes János a lélek éjszakáját keskeny útnak nevezi. Előbb még a hit útjának mondtuk, és éjféli sötétségnek neveztük. A hitnek ezek szerint uralkodó szerepe van a lélek éjszakájában. Ezt az állítást, hogy megvilágítsuk, meg kell magyaráznunk, mit ért Szent János a szellemen és a hiten. Ez nem könnyű feladat. Minden írása hátterében ott van a szellem ontológiája. Erről nincs külön tanulmánya és talán nem is foglalkozott azzal, hogy elméletileg kidolgozza a benne élő habituális (állapotszerű) tudást és meghatározza annak egyes megnyilvánulásait. Még kevésbé valószínű, hogy végig gondolta volna, honnan származik tudása. Keresztes Szent János célkitűzése nem kívánta, hogy ezeket megvilágítsa. Ennek a szellemtörténetileg egyébként jelentős kérdésnek az elemzése nagyon eltérítene utunktól. Nem mellőzhetjük azonban azt a tárgyi kérdést, mit értett János szellemen és hiten? A kérdésre csak annak alapján válaszolhatunk, amit elmond nekünk a lélek éjszakájáról. Jelentős nehézséget okoz, hogy a szerző a sötét éjszakát kétszer is tárgyalja. A Kármelhegy Útjában és a Sötét Éjszaka magyarázatában, és mind a két rész befejezetlen maradt.

1. A lelki erők kiüresednek az aktív éjszakában

A hit éjszakája, mint az egyesülés útja

      A második éjszaka sokkal sötétebb, mint az első. Az első éjszaka ugyanis az ember alacsonyabb, érzéki részét érinti és ezért inkább külsődleges. A hit éjszakája ezzel szemben a magasabb, az értelmi képességeket belülről ragadja meg, megfosztja a lelket az értelem fényétől vagy szinte megvakítja.

      A teológusok a hitet a lélek biztos, tartós, de sötét állapotának nevezik (habitus). Sötétnek mondható, mert a lélek elé tárja, hogy higgye az Istentől kinyilatkoztatott igazságokat, olyan igazságokat, amelyek a természetes fényt és az emberi értelmet minden szempontból fölülmúlják. Innen van, hogy a hitben kapott ragyogó fény homályos sötétségnek mondható az értelemben. Mert a nagyobb fény kioltja és legyőzi a kisebbet. „Így nyeli el és győzi le a hit fényének nagy ereje értelmünk fényét, azt, amely önmagától csak a természetes megismerésre juthat el” Ugyanakkor az értelemnek a természetfeletti befogadására is megvan a képessége, akkor ha Isten fel akarja emelni a természetfeletti ismeretre. Az értelem önmagától csak természetes ismeretre tehet szert természetes módon, úgy amint az érzékek a tárgyat eléje tárják. „Így az értelem a dolgokról nyert képzeteket és benyomásokat önmagukban vagy hasonlatok alapján ragadja meg”. Ha valakinek olyasmiről beszélünk, amit még sohasem látott és olyan hozzá hasonlót sem ismert, ami nyomra vezetné -, akkor a nevét megtanulja, de nem tud képet alkotni a dologról, így van a vakonszületett ember a színekkel.

És így vagyunk mi a hittel is. Olyan dolgokról tudósít minket, amelyeket sohasem láttunk vagy hallottunk és nem is ismerünk hozzá hasonlót. Csak elfogadhatjuk azt, amit mondanak nekünk, miközben akár ki is kapcsolhatjuk természetes ismeretünk fényét. Bele kell egyeznünk abba, amit hallunk -, anélkül, hogy értelme közelebb jutna hozzánk. - Ezért (mondhatjuk, hogy) a hit a lélek számára egészen sötét éjszaka. Éppen ezáltal kapja meg a lélek a hit fényét, azt a tökéletes bizonyosságú tudást, amely felülmúl minden más ismeretet és tudományt, úgy, hogy csak a tökéletes szemléletben juthat el a hitnek a helyes felfogására. Ezért mondja az Írás: „Si non credideritis, non intelligetis” (Ha nem hisztek, nem juttok el a belátásra) (vö. Iz 7,9b).

      Mindebből nemcsak az lesz világos, hogy a hit sötét éjszaka, hanem hogy egyben út is. Út a cél felé, amelyre a lélek törekszik: az Istennel való egyesüléshez. Egyedül a hit ad valamiféle ismeretet Istenről. És eljuthatna-e az ember az Istennel való egyesülésre, ha Őt nem ismerné? Az ember, hogy eljuthasson a hittől a célhoz, helyesen kell viselkednie. Önként és saját erejéből kell belépnie a hit éjszakájába. Miután az érzékek éjszakájában minden teremtmény iránti vágyról lemondott, most meghal természetes erőinek, érzékeinek, sőt: értelmének is, hogy valóban eljusson Istenhez. Maga mögött hagyja a természetest, hogy elérhesse a természetfölöttit. Ha az Isten már természetfeletti javakkal is megajándékozta, akkor azokról is le kell mondania. Szakadjon el mindentől, amit még felfoghat. „Úgy éljen, mint vak a homályban, támaszkodjék a sötét hitre, a hitet válassza fényének és vezetőjének és semmi olyasmire ne hagyatkozzék, amit megért, élvez, érez vagy elképzel. Mert mindez csak sötétség, ami tévedésbe viszi vagy feltartóztatja. A hit pedig fölülmúl minden ilyen értést, elvezetet, érzést és elképzelést”. A lélek legyen teljesen vak, hogy eljusson a hit tanítására. Aki még nem egészen vak, az abban bízik, amit lát, és nem hagyja magát vezettetni. Így van ez a lélekkel is. Csak ha arra hagyatkozik, amit Istenről élvez, érez vagy tud, akkor ezen az úton még könnyen eltévedhet, elakadhat, mert nem adta át magát a hitnek, pedig mégiscsak ez az igazi vezetője. Istennel akkor egyesül, ha egyszerűen hisz Isten jelenlétében. Ez azonban nem az értelemnek, a képzeletnek vagy az akaratnak a dolga, mert ebben az életben az ember nem képes felfogni, hogyan létezik Isten. Legyen valakinek mégoly nagyszerű benyomása Istenről, ismerje Őt vagy élvezze Őt, mégis mérhetetlen távolságban van attól, hogy Istent igazán birtokolja. Ha a lélek ebben az életben eggyé akar válni azzal az Istennel, akivel a másvilágon a dicsőség fényében fog részesedni, - amint Szent Pál írja - szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív fel nem fogta (vö. 1Kor 2,9; Iz 64,4), - akkor „amennyire lehetséges teljesen érzéketlen legyen mindaz iránt, amit a szem megláthat, a fül meghallhat, a fantázia elképzelhet és a szív befogadhat (a szívvel itt az emberi lelket jelöljük)”. Ha azonban az ember még mindig a saját erőire támaszkodik, akkor csak még több nehézséget és akadályt gördít maga elé. Saját útjának elhagyása viszont annyit jelent, hogy rálépett a célhoz vezető igazi útra. Emberi természetünk feladása elvezet ahhoz a Célhoz, amely minden természetet felülmúl: az Istenhez. Ha a lélek ebbe az állapotba elérkezett, már nem ismer és nem is kötődik semmiféle természethez vagy emberi módhoz. Többé semmit sem akar különös módon ízlelni vagy érezni, „mivel most már minden lehetőt birtokol, úgy, mint akinek semmije sincs, és mégis mindene megvan”6. Külsőleg és belsőleg minden természetes korlátot levet és minden kötöttség nélkül belép a természetfölöttibe, oda, amely semmiféle természetit és sajátos módot sem ismer, mert ez a természetfeletti lényege szerint minden természetit magába foglal. Az emberi lélek emelkedjék felül mindazon a szellemin, amit természetes módon felismerhet, megízlelhet vagy megtapasztalhat. Ha ezeket a természetes dolgokat még nagyobbra tartja, akkor egyre inkább eltávolodik a legfőbb Jótól. Ha viszont a legfőbb Jóhoz hasonlítva kevésre értékeli azokat, „akkor a lélek hatalmas léptekkel közeledik a sötétségben az egyesüléshez a hit útján”.

      Keresztes Szent János jobb megértésül erre a helyre iktatja be a lelki egyesülésről szóló rövid magyarázatát. Itt azonban Istennek nem arról a lényegi egyesüléséről van szó, amellyel a dolgokat létükben fenntartja, hanem a léleknek Istenben való szerető egyesülését és átalakulását írja le. Ez a szeretetegyesülés azonban nem állandó, úgy, mint a lényegi egyesülés, - hanem csak akkor valósul meg, ha a lélek eljutott az istenhasonlóságra a szeretetben. Isten lényegi egyesülése a dolgokkal természetes -, a szeretetegyesülése viszont természetfölötti. Ez a természetfölötti egyesülés akkor jön létre, ha a lélek akarata és az Isten akarata annyira eggyé válik, hogy már semmi sincs, amiért egyik a másiknak ellentmondana. Ha tehát a lélek tökéletesen kiüresíti magát abból, ami az isteni akarattal ellenkezik, úgy hasonul Istenhez, hogy a szeretet útján átalakul Istenbe. Ki kell üresítenie magából nemcsak az Isten akaratával ellenkező minden cselekvést, hanem minden, vele ellenkező szokást is... Mivel egyetlen teremtmény sem ér fel és felel meg Isten lényegének, ezért az emberi léleknek el kell szakadnia minden teremtménytől, minden művétől és a saját képességeitől is... Csak így alakulhat át Istenbe. Az isteni fény eredetileg természetes módon lakik a lélekben. Ha viszont megszabadul mindattól, ami nem Isten - mert Isten a Szeretet! - csak akkor világosodhat meg és alakulhat át Istenbe. Csak úgy közli természetfölötti létét, hogy a lélek megérzi, részese Istennek és sajátjának tartja mindazt, ami Istené. Ilyen messzire vezet az egyesülés: mindaz, ami az Isten vagy a lélek tulajdona, közös lesz ebben a közlésben és átalakulásban. Már inkább Istennek látszik a lélek, mint léleknek. A lélek részesedik Istenben, de úgy, hogy átalakulásában is megtartja „saját természetes, az istenitől egészen különböző létét”.

Az érzékek passzív éjszakája, lelkiszárazság

A keresztrefeszítettség passzív éjszakája

      Az aktív belépés a sötét éjszakába is csak azért lehetséges, mert Isten kegyelme az embert megelőzi, vonzza és az egész úton támogatja. Azonban a megelőző és a segítő kegyelem kezdőknél még nem jelenti a sötét éjszakát. Isten úgy bánik a kezdőkkel, mint gyöngéd anya kis gyermekével: karján hordja, tejjel táplálja. Az ilyen lelkek még bőséges örömben és vigaszban részesülnek az imádság, a szemlélődés és az önmegtagadás gyakorlataiban. Ez az öröm indítja őket arra, hogy rászánják magukat a lelki életre. Még nem veszik észre, hogy milyen tökéletlenek és mennyi hibát követnek el erénygyakorlataikban. Szent János élő példákon mutatja be, hogy a kezdőknél mind a hét főbűn megtalálható, de lelki síkra emelten. Ilyen például a lelki kevélység, amikor az ember kegyelmeit és erényeit saját magának tulajdonítja, másokat pedig lenéz. Inkább ő oktat ki másokat, mintsem hogy elfogadjon tőlük valamit. Vagy a lelki kapzsiság: az ilyen nem tud betelni a könyvekkel, keresztekkel, rózsafüzérekkel, stb. Csak úgy szabadulunk meg az ilyen hibáktól, ha elszokunk a vigasztalások tejétől és szilárdabb eledellel táplálkozunk. „Ha a kezdők egy ideig az erények útján jártak, a szemlélődésben és az imában hűségesnek bizonyultak és az ezekben talált édesség és élvezet segítségével az evilági dolgokhoz való ragaszkodástól megszabadultak -, akkor végül lelkileg úgy megerősödnek Istenben, hogy képesek a teremtmények iránti vágyaikat megfékezni. Ezek után Isten kedvéért némi nehézséget és lelki szárazságot is el tudnak viselni anélkül, hogy visszavágyódnánk azokra a régi jó időkre, amikor a lelki gyakorlatokban több gyönyörűséget éreztek... Ekkor Isten az eddigi fényt elhomályosítja, bezárja előttük az ajtót, eltömi a Lélek édes vizének azt a forrását, amelyből eddig kedvük szerint ihattak. Most ... olyan lelki sötétségbe helyezi őket, hogy képzeletükkel és gondolataikkal nincs hová fordulniuk. Minden lelki gyakorlat ettől kezdve ízetlennek és ellenszenvesnek látszik. Itt nem a bűnök és tökéletlenségek következményeiről van szó, hanem a sötét éjszakának a tisztító szárazságáról, amelynek három ismertetőjegye van.

      1. A lélek már nem leli semmi örömét a teremtményekben.

      2. „Szorongással és aggódással gondol Istenre; azt hiszi, hogy nem jól szolgál Neki, azért esett vissza (lelki életében), mivel az isteni dolgokban nem érez semmiféle örömet”. Nem aggódna akkor, ha tudná, hogy szárazságát lanyhasága okozza. A tisztító szárazságban azonban mindig elevenen él az istenszolgálat vágya. Míg a lélek megerősödik, az érzéki élet az élvezetek hiányában eltompul. „Isten az érzéki képességek javait és erőit átviszi a lelkiekre, és minthogy az érzékeknek és a természetes erőknek semmiféle fogékonyságuk nincs a lelkiekre, ezért a nélkülözésben szárazzá és üressé válnak. Az ember érzékeinek ugyanis semmiféle hajlandóságuk sincs a lelkiekre. Mert amitől a lélek felüdül, az a testnek ellenszenves, nem serkenti cselekvésre. A lélek ugyanakkor bőségesebb táplálékban részesül, a korábbinál jóval erősebb, éberebb és körültekintőbb lesz arra, hogy Isten szolgálatában semmi hibát se kövessen el”. Az ember azonban még nincs hozzá szokva a lelki édességekhez, ezért kezdetben csak szárazságot és kedvetlenséget érez.

      3. A tisztító szárazság abból is felismerhető, hogy az ember többé nem képes szemlélődni és elmélkedni és minden erőfeszítése ellenére sem képes képzelőerejét használni... Isten ebben az állapotban többé már nem az érzékek útján közli magát a lélekkel, ahogy ezt korábban, a kereső elmélkedés útján tette..., Isten ezután tisztán szellemi úton közli magát. Az ember már nem a gondolatok egymásutánjában, hanem az egyszerű szemlélet tényében fogja fel az isteni közlést, amire pusztán belső vagy külső érzékei nem képesek. Ez a sötét és az érzéki embernek annyira száraz szemlélődés „valami rejtett és titokzatos dolog annak is, aki megtapasztalja”... A tisztító szárazság „a lélekben hajlandóságot és vágyat kelt a magányra és nyugalomra, amelyben nem képes és nem is akar semmi határozott dologra gondolni”. Ha a lelkek most nem türelmetlenkednek, „akkor hamarosan nyugalomba részesülnek és minden dolgot elfeledve rendkívüli felüdülést nyernek. Az üdítő frissesség olyan gyöngéd, hogy a lélek rendszerint nem is érezhetné akkor, ha mohón vágyódna rá vagy túlzottan hajszolná annak élvezetét... Hasonló a levegőhöz, amely rögtön eltűnik, ha kézzel akarjuk megfogni... Isten ebben az állapotban olyan sajátos úton vezeti a lelket, hogyha (a lélek) saját erejéből és képességéből akarna valamit tenni, inkább akadályozná Isten művét, mintsem elősegítené. Isten az érzéki embernek a szárazsággal olyan békét ajándékoz, amely szellemi és nagyon értékes, „hatása nyugodt, gyöngéd, megnyugtató és békés -, teljesen eltér a korábbi élvezetektől, amelyek sokkal érezhetőbbek és érzékekkel foghatóbbak voltak”. Így érthető, hogy mi csak az érzéki embernek halálát érezzük és nem (tapasztaljuk) az új életnek a betörését, ami (emögött a halál) mögött elrejtőzik.

      Nem túlzás, ha a lelkeknek ebben az állapotban elviselt szenvedéseit keresztrefeszítettségnek nevezzük. Tehetetlenségükben olyanok, mint akiket (keresztre) szegeztek. A lelki szárazsághoz járul még az a gyötrő félelem, hogy tévúton járnak. Abban a hiszemben élnek, hogy minden lelki javukat elveszítették, és Isten is elhagyta őket. Minden erejükkel azon fáradoznak, hogy korábbi módon tevékenykedjenek, de semmit sem érnek el, csak megzavarják azt a békét, amit Isten adott nekik. Ilyenkor semmi mást nem szabadna tenniük, mint megőrizniük türelmüket, kitartaniuk az imádságban minden egyéb tevékenység nélkül. Isten csak azt kívánja, hogy lelküket minden ismerettől és gondolattól mentesen, szabadon és nyugalomban őrizzék meg. Ne aggódjanak azon, hogy miről kellene gondolkodniuk, miről kellene elmélkedniük, - elegendő, ha szeretettel Istenre figyelve nyugodtan kitartanak. Zárjanak ki magukból mindenféle aggódást, fontoskodást, sőt azt a túlzott kívánságot is, hogy Istent érzékeljék vagy megízleljék. Megfelelő lelki vezetés nélkül az ilyenek csak gyötrődnek, és még az a gondolat is megkísérti őket, hogy az imádsággal csak vesztegetik az időt, és ezért a legszívesebben abbahagynák. Ha viszont nyugodtan ráhagyatkoznak a sötét szemlélődésre, akkor hamarosan megérzik azt, amit a Sötét Éjszaka második sora mond: „szerelmem izzó lángra lobban”. „Mert a szemlélődés nem más, mint Isten titokzatos, békés, szeretetáramlása. Ha nem ütközik akadályba, akkor a szeretet Lelke lángra lobbantja a lelket”.

      Eleinte ez a szeretetláng még nem vehető észre. A lélek inkább csak szárazságot és ürességet érez, fájdalmas szorongást és aggódást. És ha valamit mégis felfog ebből, akkor ez a gyötrelmes vágyódás Isten után; a szeretet fájó sebe. Csak később ismeri fel, hogy Isten az érzékek éjszakáján át vezetve akarja megtisztítani és a szellemi léleknek alávetni. Akkor felkiált: „Mily boldogság a részem!” És világos lesz előtte, hogy az akkori „óvatlan kiosonása” milyen előnyt jelentett neki: megszabadította az érzékek szolgaságától, fokozatosan szakította el vonzalmát minden teremtménytől és az örök javak felé fordította. Az érzékek éjszakája volt az a szűk kapu (vö. Mt 7,14), ami az életre vezette. Mostantól kezdve ezen a keskeny úton kell járnia a lélek éjszakájában. Ilyen messzire csak kevesen jutnak el, de már az első éjszaka ajándékai is rendkívül gazdagok: a lélek önismeretre tesz szert, így jut el saját nyomorúságának belátására, többé már semmi jót sem tulajdonít önmagának és megtanulja, hogy nagyobb odaadással járuljon Isten színe elé. Igen, csak most tűnik fel előtte Isten nagysága és fönsége. Mivel a lélek megszabadult érzékeinek támaszaitól, megvilágosodik és hozzáférhetővé válik az igazságnak. Ezért mondja a zsoltáros: „Érted sóvárog a testem, mint a száraz, úttalan, kiaszott föld. Téged keres tekintetem a szent sátorban, hogy erődet és dicsőségedet megláthassam” (Zsolt 63,2k). A zsoltáros ezzel azt akarja mondani, „hogy nem a lelki örömök és a sokféle élvezet, hanem az érzéki ember szárazsága és kifosztottsága... az Isten megismerésének az előfeltétele és eszköze... Keresztes János az „úttalan földön” azt érti, hogy képtelenek vagyunk logikus következtetéssel fogalmat alkotni Istenről, kutató gondolkodással vagy a képzelet segítségével sem jutunk előre.

      A szárazságban és az ürességben a lélek alázatossá lesz. Eltűnik korábbi kevélysége, mert önmagában semmi okot sem talál arra, hogy másokat lenézzen. - Most embertársait sokkal tökéletesebbnek látja és ezért szeretet és nagyrabecsülés ébred irántuk szívében. Túlzottan leköti saját nyomorúsága is, ezért nem foglalkozik másokkal. Tehetetlenségét látva alávetett és engedelmes lesz, arra vágyódik, hogy tanítsák és így jusson el a helyes útra. Lelki mohóságából is végleg kigyógyul. Már semmiféle lelki gyakorlatban nem leli örömét, ezért nagyon mértékletes lesz; mindent, amit tesz, az Istenért teszi anélkül, hogy saját kielégülését keresné. Hasonló a helyzet egyéb tökéletlenségénél is. A tökéletlenségekkel együtt minden zavar és nyugtalanság is megszűnik. Mélységes béke és állandó Istenre gondolás költözik a lélekbe. Egyetlen gondja, hogy még nem tetszik eléggé Istennek. A sötét éjszaka így lesz az erények iskolája, ahol az ember csak odaadást és türelmet gyakorol. Hűségesen kitart a lelki életben anélkül, hogy vigaszt és felüdülést találna. Így jut el a lélek a tiszta istenszeretetre, mert ekkor már csak Isten kedvéért cselekszik. A nehézségekben való kitartás erőt ad neki és erőslelkűségre neveli. Végül megtisztul minden érzéki hajlamtól és kívánságtól, és eljut az igazi, lelki szabadságra, ahol beérik a Lélek tizenkét gyümölcse. Védettséget kap három ellenségével szemben: a gonosz lélek, a világ és a test ellen. Ezek nem tehetnek semmi rosszat a léleknek, mert a lélek „óvatlan kiosont” körükből. És most, hogy a szenvedélyek elnyugodtak, az érzékiség kialudt, a lélek elmondhatja: „házam pihen csöndes nyugalomban”.

      Az ember végre kiszabadult és a lélek útjára tért, a haladás és megvilágítás útjára, - oda, ahol egyedül Isten akarja tanítani saját közreműködése nélkül. Most átmeneti állapotban van. A szemlélődés tiszta szellemi örömet nyújt, és bennük a megtisztult érzékek is részesednek. Az ember időnkint még visszatér az elmélkedéshez. A lelki örömök fájdalmas próbatételekkel váltakoznak. Mielőtt belép a lélek sötét éjszakájába, még szárazságot, ürességet, fájdalmas próbatételeket, megpróbáltatásokat és gyötrő kísértéseket kell elszenvednie. Gyakran a tisztátalanságnak és az istenkáromlásnak a szelleme keríti hatalmába, és a megtévesztés szelleme ezernyi aggályba, zavarba és tanácstalanságba kergeti. Mindezekben a viharokban kell helyt állnia, ahhoz, hogy megedződjék. Nem mindenkinek jut azonban ilyen nehéz próba osztályrészül. Sokan viszont nem is tudnak kikerülni ebből a nehéz átmeneti állapotból. Akik mégis célhoz érnek, azoknak sokat kell elviselniük. Minél magasabb szeretetegyesülésre akarja Isten az embert elvezetni, annál alaposabb és tartósabb tisztulásnak veti alá. Még a haladóknak is sok rossz szokástól és tökéletlenségtől kell megszabadulniuk a lélek sötét éjszakáján. A szellemi lélekkel együtt az érzékek is teljesen megtisztulnak. Mert ezekben van a tökéletlenségek gyökere.

      A tisztulás útjának eddigi ábrázolása világosan megmutatja, hogy ez az éjszaka sincs minden fény nélkül, bár a léleknek a szemei még nem alkalmazkodtak hozzá, és így nem képesek azt a gyönge fényt észrevenni. Azokban a viszonylag rövid magyarázatokban, amelyekben Szent János az érzékek éjszakáját kifejti, erősen hangsúlyozza értékes gyümölcseit. Mindez nincs ellentétben a kereszt üzenetével. Már korábban is szóltunk arról, hogy az Üdvözítő szenvedésének és kereszthalálának hirdetéséhez mindig hozzá kapcsolta a feltámadásáról szóló örömhírt. Az egyház liturgiája szerint Jézus Krisztus „per passionem et crucem ad resurrectionis gloriam” - a szenvedés és kereszt által jutott a feltámadás dicsőségébe. Őhozzá hasonlóan az érzéki ember elhalásával bontakozik ki a lelki ember. Ám ezt a csodálatos újjászületést eddig még csak alig érintettük. János az első éjszaka ábrázolásáról csak röviden szól, hogy mielőbb rátérhessen a második, a lelki éjszakára. Ez az ő főtémája. Jobb ezért, ha mi is a halál és feltámadás viszonyáról csak a lélek sötét éjszakája után beszélünk.

Aktív belépés az éjszakába

3. Az érzékek sötét éjszakája

Aktív belépés a kereszt követésének éjszakájába

      A kiindulópontot, vagyis az éjszaka első szakaszát Szent János az érzékek sötét éjszakájának nevezi. Itt voltaképpen a dolgok utáni vágyak örömének a kioltásáról van szó. Ez nem jelenti azt, hogy érzékeinkkel semmit sem veszünk észre. Érzékeink ablakain át árad be az ismeret fénye testünk börtönének sötétségébe. Az érzékeket azért nem nélkülözhetjük életünk folyamán. Meg kell tanulnunk azonban, hogy úgy lássunk, halljunk, stb., mintha nem látnánk és nem hallanánk semmit. Az alapbeállítottságunkat kell megváltoztatnunk az érzékekkel felfogható világgal szemben. Ez az alapbeállítottság a természetes embernél nem tisztán a megismerés, sokkal inkább vágy és tett. Ezerféle módon kötődik az ember a világhoz, mert az betölti vágyait, tettekre ösztönzi, sőt ez a működési tere. Minden tevékenységében ösztönei és vágyai vezérlik: a táplálkozásban, ruházkodásban, munkájában és pihenésében, játékban és szórakozásban, sőt minden emberi érintkezésben is. Akkor érzi magát boldognak és elégedettnek, ha törekvésében semmi rendkívüli nem akadályozza. Semmi rendkívüli, - mert hiszen nem lehetséges a világ gátlástalan kiélése; ez a természetes embernek már gyermekkorától annyira megszokott, hogy szinte második természetévé vált. Neveltetéséből és tapasztalatából tudja, hogy az ösztönök gátlástalan kiélése káros a szervezetére, és az egészséges értelem is bizonyos önkéntes korlátozásra és szabályozásra indítja, korlátozza a másokra való tekintet is, amely a természetes közösségi élet nélkülözhetetlen követelménye a természetjog és a természetes erkölcs alapján. Mindez nem sérti az ösztönök természetes jogát, hanem inkább egyensúlyba hozza egyéb jogokkal.

      A sötét éjszakának betörésével azonban valami egészen új történik. A kényelmes otthonlétünk a világban, az élvezetekkel való telítettség, ezeknek az élvezeteknek a megkívánása és a magától értetődő kielégítése - mindez a természetes ember számára a világos nappalt jelenti - Isten szemében azonban sötétség és az isteni fénnyel összeegyeztethetetlen. Ezeket a hajlandóságokat gyökerestül ki kell tépnünk, hogy Istennek helye legyen a lélekben. Ennek a követelménynek megfelelni annyit jelent, mint minden vonatkozásban felvenni a harcot természetünkkel, magunkra venni a keresztet és átadni magunkat a keresztre feszítésre; Keresztes Szent János ilyen összefüggésben idézi az Úr szavait: „Így hát aki közületek nem mond le mindenéről [1] - amije csak van, nem lehet a tanítványom” (Lk 14,33). A vágy uralmának feltétele, hogy a lélekben valóban sötétség legyen.

      Az érzéki vágyak kifárasztják és megkínozzák, elhomályosítják, beszennyezik, legyengítik a lelket és elrabolják tőle az Isten Lelkét. Ő maga is elfordul az Isten Lelkétől és átadja magát az állati ösztönöknek. Ha azonban felvesszük a harcot, magunkra vesszük keresztünket, ez azt jelenti, hogy aktívan belépünk a sötét éjszakába. Szent János erre a lépésre rövid és tömör utasítást ad, amikor azt mondja, aki ezekben a gyakorlatokban komolyan beiskolázza magát, annak nincs szüksége másra, mert ezekben mindent megtalál. Ezek az alapelvek a következők:

1. Legyen benned mindig az a kívánság, hogy Krisztust utánozd minden dologban és életedet az Övéhez tedd hasonlóvá. Szemléld Krisztust, hogy utánozni tudd és mindenben úgy viselkedj, ahogyan azt Ő tenné.
2. Krisztus követését, hogy megvalósíthasd, le kell mondanod minden érzéki élvezetről és tartsd távol magad tőlük, hacsak nem szolgálnak valamiképp Isten dicsőségére.

      Mindezt Jézus iránti szeretetből tedd, aki életében semmiféle más kívánságot, sem örömet nem ismert, csak Atyja akaratának teljesítését. Ezt nevezte eledelének és táplálékának. Ha például élvezetet találsz olyan dolgok meghallgatásában, amelyek nem tartoznak Isten szolgálatához, akkor ne keresd abban örömödet és ne hallgass rájuk... Ugyanígy gyakorolhatod minden érzékedben az önmegtagadást, amennyiben ezzel a különféle benyomásokat elháríthatod. Ha ezt nem tudod megtenni, akkor elegendő, hogy legalább semmi örömet keress bennük, ha közelednek hozzád. Gondoskodjál arról is, ne hogy érzékeidet minden élvezettől érintetlenül megőrizd. Akkor érzékeid valóban sötétben lesznek, te pedig rövid idő alatt nagy haladást érsz el.

      A négy természetes szenvedélynek, az örömnek, a reménynek, a félelemnek és a fájdalomnak a megtagadására és harmonikus rendezésére a következő alapelvek átfogó irányítást és segítséget adnak. Ugyanis ahol a szenvedélyek nyugodtak és jól rendezettek, ott kivirágzik a lélek fenti és még sok egyéb java. Ezek az alapelvek nagyon értékesek és nagy erények gyökerei.

      Gondoskodj arról, hogy törekvésed

•  ne a könnyebbre, hanem a nehezebbre irányuljon.
•  Ne keresd a kényelmesebbet, hanem a kényelmetlenebbet!
•  Ne keresd ami több örömet okoz, próbáld azt inkább nélkülözni!
•  Ne a vigaszt keresd, hanem inkább a vigasztalanságot!
•  Ne a nyugalomra vágyódj, hanem inkább a fáradozásra!
•  Ne a többre, hanem a kevesebbre!
•  Ne a magasabbra, a kiválóbbra, hanem az alacsonyabbra, a jelentéktelenre!
•  Ne akarj minden áron valaki lenni, hanem inkább semmi.
•  Ne a jobbat keresd a dolgokban, hanem a rosszabbat! Kívánj Krisztusért teljesen kifosztott, szabad és szegény lenni mindabban, amit a világ nyújt. Az ilyen vágyakat fogadd be teljes szívedbe és arra törekedj, hogy akaratod itt teljesedjék ki... Ha mindezt jól megtetted, akkor elegendő, hogy beléphess az érzékek sötét éjszakájába.

      Ilyen megfontolások után nincs szükség arra a magyarázatra, hogy az aktív belépés az érzékek sötét éjszakájába egyet jelent a kereszt készséges felvételével és a kitartó kereszthordozással. A kereszthordozás még nem jelenti a halált. Pedig az embernek meg kell halnia a bűnnek, hogy átjuthasson az éjszakán. Az ember kiszolgáltathatja magát a keresztrefeszítésre, de önmagát senki sem feszítheti keresztre. Amit az ember az aktív éjszakán elkezdett, annak a passzív éjszakán kell befejeződnie, - pontosabban: maga az Isten fejezi be. - „Bárhogy is törekszik a lélek, mégsem képes saját erőfeszítésével annyira megtisztulni, hogy a legkisebb dologban is képes legyen az Istennel való tökéletes szeretetegyesülésre. Hogy valóban alkalmas legyen, Isten veszi kezébe és tisztítja meg a passzív éjszaka sötét tüzében...”

___________________

[1]      A régi ford. szerint: „minden vágyáról”

Az érzékek sötét éjszakája

Kereszt és az Éjszaka – Az érzékek éjszakája

2. A Sötét Éjszaka Dala

      A misztikus éjszakát azért vizsgáljuk meg, hogy felfedezzük benne kereszt üzenetét. Legjobb, ha kiindulásul Keresztes Szent János énekét, a Sötét Éjszaka Dalát választjuk, amely a misztikus éjszakáról szóló két nagy magyarázat alapjául szolgál.

A SÖTÉT ÉJSZAKA

Egy sötét, csöndes éjen,

mikor szerelmem izzóan lángra lobbant -

mily boldogság a részem! -

óvatlan kiosontam,

míg házam pihent csöndes nyugalomban.

Homályba rejtve mélyen,

álruhában, vezetőmmel titokban -

mily boldogság a részem! -

az éjben elosontam,

míg házam pihent csöndes nyugalomban.

E boldogságos éjen

titkon, mert senki sem látott meg engem,

és nem láthattam én sem,

csak azt a fényt követtem

vezetőmként, mely ott égett szívemben.

A fényes napvilágnál

biztosabban tudott oda vezetni,

hol a kedves reám vár,

s el sem választ a messzi

tájon minket egymástól soha senki.

Ó éj, hajnalnál drágább,

Ó éj, te voltál szívem vezetője

Ó éj, te a frigy láncát

fonod a szeretőkre,

és szeretőt olvasztasz szeretőbe.

Virágos volt a keblem,

melyet csak néki őrzök lankadatlan,

s míg aludt rajtam csendben,

gyöngéden simogattam,

s legyeztem cédrusággal, óva, halkan.

Hajnal jöttén hajával

szellő játszott, s ő ébredezni kezdett,

és kezével, a lággyal

oly gyöngéden ölelt meg,

hogy érzékeim ájulatba estek.

Fölé hajolva adtam

át magam a csöndnek és feledésnek;

a világ s aggodalmam

mind a mélybe enyészett

s a liliomok árnyán semmivé lett.

3. Az érzékek sötét éjszakája

Bevezetés az éjszaka értelmébe

      János előbb végig viszi a költői képet és semmiféle tanítással nem töri meg. A két értekezésében, a Kármelhegy Útjában és a Sötét Éjszakában adja meg a megértés kulcsát.

      Aki ezt a dalt énekli, már túljutott a sötét éjszakán, megérkezett céljához és egyesült isteni Szerelmesével. A Sötét Éjszaka egy dicsőítő ének az éjszakáról, a boldogsághoz vezető útról. „Mily boldogság a részem!” - és ez az örömkiáltás ismételten felcsendül benne. De nem merül feledésbe a szorongás és a homály sem. A dal énekese visszatekintve újból átél mindent. A menyasszonytól elhagyott ház a lélek érzéki világa. Most már nyugalomban van, benne minden érzéki vágy elhallgatott. A lélek csak azért volt képes elhagyni házát, mivel az Isten maga szabadította ki. Saját erejéből nem tudta volna megtenni. Ezzel a rövid magyarázattal máris megkülönböztetést tettünk az aktív és a passzív éjszaka között. Később majd bővebben tárgyalunk róla, és a kettő kölcsönös kapcsolatáról. A léleknek minden erejét be kell vetnie, hogy érzéki természetének bilincseitől megszabaduljon, ám az Isten is hatékonyan segítségére siet, sőt: megelőzi, mert Isten az emberi cselekvés elindítója és beteljesítője.

      Az elszakadás éjszakáján át kell mennie a léleknek. Ez három szakaszban történik: Van kiindulása, útja és célja. A kiindulópont: az evilági vágyaknak való ellentmondás. Az elfordulás a világtól a sötétségbe, ami mintegy a semmibe sodorja. Ezt az állapotot nevezik éjszakának. A ház, az érzékeinkkel kitapintható világ, az a természetes, szilárd, talaj, amelyen járunk; a ház az, ahol otthon érezzük magunkat, amely táplál, gondoskodik rólunk, örömeinknek és élvezeteinknek a forrása. Ha ezt az otthont elveszítjük, vagy arra kényszerítenek, hogy elhagyjuk, ez olyan állapot, mintha kihúznák lábunk alól a talajt, mintha egyre jobban elsüllyednénk a környező éjszakába, és pusztulás fenyegetne. Ám ez a valóságban nem így van. Valójában biztos útra léptünk. Ez az éj homályába burkolt út a hit útja. Az út végcélja az egyesüléshez vezet. Éji homályba burkolt út, mivel a természetes ész világához viszonyítva a hit homályos ismeret. Olyasmivel ismertet meg, amit nem láthatunk. Azt kell mondanunk ezért, hogy az éjszaka a hit útjának célja is. Éjszaka, mert Isten ezen a földön még a boldog egyesülésben is rejtve van előttünk. Lelki szemünk nem tudna alkalmazkodni az Isten erős fényéhez és úgy érzékeli, mint az éji homályt. Amint azonban a kozmikus éjszaka sem mindig és nem egyformán sötét, úgy a misztikus éjszakának is megvannak a maga órái, változásai. Az érzékelhető világ úgy tűnik el előttünk, amint beáll az est, de még dereng az alkonyi fény. A hit azonban éjféli sötétség, mivel ekkor már nemcsak az érzékek működése szűnik meg, hanem leáll a természetes értelmi megismerés is. Ha azonban a lélek megtalálja Istent, akkor belső éjszakájában derengeni kezd az örökkévalóság új napja.

      Már ennek a rövid áttekintésnek az alapján is látható az éjszaka és a kereszt bizonyos összefüggése, de a kettő kapcsolata még világosabb lesz, ha a Sötét Éjszaka szakaszait külön-külön elemezzük.

(II. Fej. A kereszt tanítása, folyt.)

Kereszt és az Éjszaka

Kereszt és az Éjszaka – Az érzékek éjszakája

1. A szimbólumjellegben található különbség: a szimbólum és a kozmikus kifejezés

      Első kérdésünk, hogy vajon a kereszt és az éjszaka azonos értelemben vett szimbólumok-e? A szimbólum szót többféle jelentésben használják. Néha egészen tág értelemben mindazt az érzékelhetőt értik rajta, amivel valami szellemit jelölünk. Vagy jelenti mindazt, amit a természetes tapasztalatból ismernek, és ezekkel utalnak az ismeretlenre, vagy a természetes módon megismerttel a felfoghatatlanra mutatnak. Ilyen tágabb értelemben a keresztet és az éjszakát egyaránt szimbólumnak nevezhetjük. Az ellentét akkor válik világossá, ha figyelembe vesszük a jel és a kép különbségét. A kép - ugyanis, mint képmás - belső hasonlóság alapján utal a megmintázottra. Aki a képet képmásnak látja, a hasonlítás alapján következtetve az ősképre gondol, és a képből megismeri vagy újból felismeri a megmintázottat. A jel és a jelzett dolog között viszont nincs szükség tartalmi megegyezésre. Kapcsolatukat önkényes megállapodás határozza meg. Ismernünk kell ezt a megállapodást ahhoz, hogy megérthessük a jelet.

      A kereszt nyilvánvalóan nem valódi értelemben vett kép. (Amikor jelképnek nevezzük a keresztet, ez nem jelent sokkal többet, mint az imént körülírt tágabb értelmű szimbólumot; valami szemlélhetőt, amely a szemlélhetőn túli értelmére utal.) A kereszt és a szenvedés között azonban nincs közvetlenül fogható hasonlóság, de mégsem önkényesen megállapított a jelviszony. A kereszt jelentése története során gyarapodott. A kereszt nem csupán természetes tárgy, hanem olyan eszköz, amelyet az emberi kéz meghatározott célra alkotott és használt fel. Mint kínzó eszköz a történelemben összehasonlíthatatlanul nagy jelentőségű volt. A kapott szerepéről csak az tud valamit, aki a keresztény kultúrkörben él. Már a kereszt látható alakja is közvetlenül felidézi a vele egybefonódó értelmet. A kereszt tehát jel, de olyan jel, amelynek jelentését nem mesterségesen kapcsolták hozzá, hanem ez a jelentés hatékonysága és története alapján valóban megilleti. A kereszt látható alakja magában foglalja belső értelmi összefüggését. Ennek az értelmi összefüggésnek eleget teszünk, ha a keresztet ismertetőjelnek nevezzük.

      Az éjszaka viszont sajátos értelmű természeti jelenség. Ellentéte a fénynek; homályba borít minket és homályba borít mindent. Nem tárgy; mivel nem áll fenn önmagában. Nem is kép abban az értelemben, amennyiben a képen látható ábrázolást értünk. Az éj láthatatlan és alaktalan. És mégis észrevesszük, mert sokkal közelebb van hozzánk és szorosabb kapcsolatban van velünk, mint egyéb tárgy és alak. Amint a fény elénk tárja a dolgok látható tulajdonságait, úgy nyeli el mindazt az éjszaka, és azzal fenyeget, hogy minket is elnyel. Ami elmerül az éjszakában, az nem egyszerűen a semmi. Minden megmarad benne, de olyan meghatározatlanul, láthatatlanul és alaktalanul, mint maga az éjszaka, vagy pedig árnyékszerűen és kísértetiesen; éppen ezért olyan fenyegető. Nem csak azt érezzük, hogy az éjszakában lappangó veszélyek létünket külsőleg fenyegetik, hanem belsőnkbe is behatolnak. Elveszítjük érzékeink használatát, az éjszaka gátol mozgásunkban, megbénítja erőinket és magányossá tesz, magunk is árnyékszerűvé és mintegy rémképekké válunk. Az éjszaka előíze a halálnak. Mindennek a megtapasztalásnak nemcsak életszerű, hanem lelki-szellemi jelentése is van. A kozmikus éjszaka úgy hat ránk, mint az átvitt értelemben vett éjszaka. Vagy fordítva is mondhatjuk: azt, ami a kozmikus éjszakához hasonló hatásokat hoz bennünk létre, átvitt értelemben nevezzük éjszakának. Mielőtt még ezt a jelenséget megérteni próbálnánk, tudnunk kell azt is, hogy a kozmikus éjszakának kettős arculata van. A sötét és ijesztő éjszakával szemben áll a holdvilágos, varázslatos éj, amelyet enyhe, szelíd fény áraszt el. Ez az éj nem nyeli el a dolgokat, hanem inkább felragyogtatja éjszakai arcukat. Minden kemény, éles és rikító vonást enyhít, tompít, és kiemeli azt a lényegest, amely a napvilágnál sohasem látszik. Megszólaltat olyan hangokat, amelyeket elnyom a nappali zaj. Véget vet a nap rohanásának és lármájának, nyugalmat és békét hoz. Mindez hatással van lelki-szellemi életünkre. A lelki éjszaka szelíd ragyogásában az ember mentesül a napi robotjától és szabadon, oldottan, összeszedetten behatol saját lényegének, életének, a világnak és a másvilágnak mélyebb összefüggéseibe. És az éjszaka békéjében hálás lélekkel lehet pihenni.

      Ilyesmikre kell gondolnunk, ha jól akarjuk érteni Keresztes Szent Jánosnak az éjszaka-szimbolikáját. Élete és költészete tanúsítja, hogy mennyire érzékeny és fogékony volt a kozmikus éjszaka minden árnyalatára. Egész éjjeleket töltött az ablaknál, miközben a távoli vidéket, vagy a szabad eget kémlelte. És mindmáig felülmúlhatatlan szavakkal énekli meg az éjszakát. (Lelki Ének, 15. versszak)

      A lélek hasonlít a szeretőhöz.

La noche sosegada

En par de los levantes

de la aurora,

La musica callada,

La soledad sonora,

La cena, que recrea y enamora.

Szép vagy, akár a csöndes éj,

melyben dereng a hajnal.

Halkan csengő muzsika vagy

és zengő magány,

s üdítő vacsora, mely fölpezsdít

a szerelemre.

      Amikor János, mint gondolkodó magyarázataiban az éjszakáról beszél, akkor abban mindazt a teljességet érinti, amit ez a szó a költőnek és embernek jelent. Megpróbáltuk az éjszakát - mint szimbolikus kifejezést - néhány vonással, de közel sem kimerítően visszaadni. Most pedig azt akarjuk megérteni, amit az éjszaka ilyen módon szimbolikusan kifejezhet. János ezt a szimbolikus értelmet bőven megmagyarázta és ezért erre még visszatérünk. Most csak futólagos pillantást vessünk a fenti szimbólum-kapcsolat sajátosságára. A misztikus éjszakát nem kozmikus értelemben kell felfogni. Ugyanis nem kívülről hatol belénk, hanem forrása a lélek bensejében van és csak azt a lelket árasztja el, amelyben feltör. A bensőnkben létrehozott hatásai azonban nagyon hasonlítanak a kozmikus éjszaka hatásaihoz. Feltételezi a külső világ elhomályosodását -, még akkor is, ha künn ragyogó napfényben úszik minden. - A lelket magányba, sivár pusztaságba viszi, erőit lebilincseli, ijesztő rémképekkel szorongatja. A lélekben mégis feltör az éjszakai fény és egy új világot tár fel bennünk. A világot kívülről és belülről világítja meg, úgy, hogy mi ezt a világot teljesen megvalósultan, mint ajándékot kapjuk vissza.

      A kozmikus és a misztikus éjszaka viszonyára próbálunk fényt deríteni, amennyiben ez az első bevezető megfontolások alapján lehetséges. Nyilvánvalóan nem olyan jelkapcsolat ez, amit külsőleg és önkényesen állítottunk fel, - de nem is okilag vagy történetileg kibontakozó összefüggés, mint az ismertetőjelnél. Itt olyan mély tartalmi összhang van, ami lehetővé teszi, hogy mindkettőt ugyanúgy nevezzük. Ha az éjszaka képét alkalmazzuk, akkor tudjuk, hogy ez az elnevezés elsősorban a kozmikus éjszakára illik, és onnan visszük át a misztikus éjszakára, hogy egy közismert jelenség segítségével feltárhassunk valami ismeretlent és nehezen hozzáférhetőt, ami az előbbihez hasonló. Képviszonyról azonban nem lehet szó, mert nem az egyik mintájára alkottuk a másikat. Itt inkább a szimbolikus kifejezés - viszonyára kell gondolnunk, ami általában fennáll az érzékelhető, és a szellemi között. Úgy, mint az arckifejezés és az arcjáték a lelki tulajdonságoknak és a lelki életnek a kifejezői -, vagy amint a természetben megnyilvánul a szellemi, sőt az isteni (valóság). Itt ugyanis egy olyan eredeti egység és tárgyi összefüggés van, amely az érzékelhető dolgot alkalmassá teszi arra, hogy a szellemit felismerhetően feltárja.

      A természetes és a misztikus éjszaka képi viszonyából csak mindkét részről megfelelő „hasonlóság” áll fenn. Ami ebben a hasonlóságban „azonos”, az nem fogható fel, hanem csak bizonyos egybehangzó vonásokkal jelölhető. Ez a hasonlóság a képi viszonytól nemcsak abban különbözik, hogy hiányzik a képmási jellege, - hanem azon körülmény miatt is, hogy ez a hasonlóság nem körvonalazható határozott módon. Ellentétben áll ezért a mimikai kifejezéssel is, amennyiben egy-egy lelki folyamat megfelel egy olyan határozott arcjátéknak, ami művészileg is rögzíthető. A kozmikus és a misztikus éjszaka egyaránt alaktalan, mindent betölt, ezért teljes értelmét nem lehet kifejezni, csak jelezni. A sötét éjszaka egész világnézetet és létértelmezést foglal magában. Ami ezzel az éjszakával közös, az ennek a világnézetnek és létértelmezésnek a ténye és a jellegzetessége. Felfoghatatlan ez is, az is, mégis a kettőnek az értelme világosan fedi egymást és egyik kaput nyit a másik felé - nem önkényes kiválasztás, nem is előre eltervezett megállapodás alapján - hanem a szimbolikus tapasztalat átélésében. Ebben az élményben az ember a két éjszaka ősi összefüggéseire bukkan, és ezzel a fogalmilag kimondhatatlanra is alkalmas képi kifejezést talál.

      Ezek után a Kereszt és az Éjszaka szimbólumjellegének különbségét röviden összefoglalhatjuk:

      A kereszt ismertetőjele mindannak, ami Krisztus keresztjével okozati vagy történelmi összefüggésben van. Az éjszaka pedig szükségszerűen kozmikus kifejezése Keresztes Szent János misztikus világszemléletének. Az éjszaka-szimbólum túlsúlya annak a jele, hogy a szent egyháztanító írásaiban nem annyira a teológus, hanem a költő és a misztikus vitte a szót, habár mint teológus lelkiismeretesen vigyázott a gondolatok és kifejezések pontosságára.

(II. Fej. A kereszt tanítása, folyt.)

II. A kereszt tanítása

Bevezetés:

Keresztes Szent János, mint író

      Ha Keresztes Szent Jánosnak a keresztről szóló tanítását egész lelki mélységében meg akarjuk érteni, akkor el kell fogadnunk írásainak minden jellegzetességét, különös sajátosságát, keletkezését és további sorsát.

      Mivel az egyház Szent Jánost egyházdoktorrá nyilvánította, ezért hozzá kell fordulnia mindenkinek, aki a katolikus hit tanítása szerint a misztika kérdéseiről eligazítást akar kapni. A katolikus egyházon kívül is elismerik, hogy ő olyan vezető szellem és megbízható iránymutató, akit senki sem nélkülözhet, ha komolyan szeretne behatolni a benső élet titokzatos birodalmába. Keresztes Szent János azonban nem adott semmiféle rendszert a misztikáról. Írásainak célkitűzése nem volt elméleti, bár meglehetősen jó elméleti szakember volt, akit a tisztán tárgyi összefüggések talán jobban megragadtak, mint azt eredeti célkitűzése megkívánta. Mégis inkább „kézenfogva vezetni” akart - amint azt Areopagita Dénes mondja magáról - lelkivezetői munkáját írásaival akarta kiegészíteni. Írásai nem maradtak ránk teljes egészükben. Mindazt, amit fogsága előtt alkotott, saját maga vagy mások semmisítették meg. A reform miatti második üldöztetése is sok emléktől fosztott meg minket, például azoktól az értékes írásoktól, amelyeket a kármelita nővérek szóbeli tanításai nyomán jegyeztek fel. Leveleinek is csak kis része maradt ránk. A fennmaradt négy nagy magyarázatából (Kármelhegy Útja, Sötét Éjszaka, Lelki Ének, Élő Szeretetláng) kettő: A Kármelhegy Útja és a Sötét Éjszaka befejezetlen. De ezeknek a hiányosságoknak és feltételezhetően megoldatlan kérdéseknek ellenére is abban, ami Szent János felbecsülhetetlen hagyatékában ránk maradt, az irányelvek annyira világosak, hogy remélhetőleg választ adnak felvetett kérdésünkre.

      A ránkmaradt írásoknak az igazi eredetét a toledói fogság idejére kell tennünk. Forrásuk mélységes, benső megtapasztalás. Az Istentől olyan gyakran meglátogatott s megsebzett szív boldogsága és gyötrelme csak lírai vallomásban találja meg közvetlen kifejezését. A Lelki Ének első 30 versszaka a börtönben készült, - talán még a Sötét Éjszaka Dala is, - ezek alapjául szolgálnak a hasonló című tanulmánynak, valamint a Kármelhegy Útjának is. János ezeket a verseket magával hozta a börtönből (hogy emlékezetbe véste-e, vagy feljegyezte, - erről eltérnek a tanúságtételek), és csak később közölte néhány bizalmas barátjával. Lelki fiai és leányai kérésének köszönhetjük, hogy elkészítette a verseket magyarázó értekezéseit. Ezekben az értekezésekben János belső élményét a költői nyelvezetből átteszi a filozófiai és a teológiai gondolkodás kifejezéseibe. Bár János kevés skolasztikus szakkifejezést használ, de annál bőségesebben alkalmazza az életszerű képeket. Fokozatosan kiszélesíti a tapasztalatai alapot: az önmagában átélteket kiegészíti azzal, amiket, mint lelki vezető mások benső életéből megismert. Széleskörű tapasztalata megóvja az egyoldalúságtól és a téves általánosításoktól. Mindig tekintetbe veszi a lelki élet lehetséges útjainak sokféleségét és a kegyelmi irányításban gyöngéden és könnyedén alkalmazkodik az egyes lelkek sajátos adottságaihoz. A belső élet törvényeiről adott tanításának kimeríthetetlen forrása a Szentírás. A Szentírásban találja meg belső megtapasztalásainak biztos megerősítését. Ugyanakkor a saját élményei feltárják előtte a szent könyvek misztikus jelentését. A zsoltárok merész képi nyelvezete, az Úr példabeszédei, sőt az Ószövetség történeti elbeszélései is mind áttetszőbbekké válnak előtte, és egyre gazdagabb, mélyebb bepillantást nyújtanak abba, ami őt igazán érdekli: a léleknek Istenhez vezető útjába-, és Isten működésébe a lélekben.

      Isten az emberi lelket önmagáért teremtette. Önmagával akarja egyesíteni az embert, és - már ebben az életben – megajándékozza isteni életének mérhetetlen teljességével és felfoghatatlan boldogságával. Isten erre a célra irányítja az embert, de önmagának is minden erővel törekednie kell. Az Istenhez vezető út szűk, meredek és fárasztó. Sokan lemaradnak az úton. Kevesen jutnak túl a kezdeti nehézségeken, és csak kevesen érkeznek célba. A lemaradás okai az út veszélyei, - amelyek eredhetnek a világtól, a gonosz lélektől, a saját természetünkből, - és mindehhez hozzájárul még a tudatlanság és a megfelelő vezetés hiánya. Sokan nem is értik meg, mi játszódik le bennük, és ritkán akad valaki, aki felnyitná szemüket. Az ilyeneknek János felajánlja: szívesen lesz vezetőjük. Szánalmat érez ugyanis a lelki tévelygőkkel szemben és fáj neki, hogy Isten műve a lelkekben ilyen akadályok miatt kudarcot vall. János tud is, akar is segíteni, mert jól ismer minden utat, amely a belső élet titokzatos birodalmába vezet. Nem mondhat el azonban mindent, amit tud, és szinte állandóan fékeznie kell magát, hogy ne lépje túl azt a határt, amit feladata megkíván.

      Szent János nem mindenkinek szánta művét, de bizonyára nem is akart senkit kizárni belőle. Tudja, hogy kevés embernél számíthat megértésre, csak azoknál, akiknek van már némi tapasztalatuk a belső életről. Elsősorban a kármelitákra gondolt, mert az ő sajátos hivatásuk a bensőséges imaélet. De tudja, hogy Isten kegyelme nincs kötve semmiféle rendi ruhához vagy kolostorhoz. Így például egyik, világban élő lelki lányának köszönhetjük az Élő Szeretetlángról szóló írását. A szemlélődést keresőknek ír, tehát életüknek egy meghatározott pontján akarja kézbe venni őket, annál a válaszútnál akar segíteni, ahol legtöbben tanácstalanul megtorpannak és nem tudják, merre menjenek. Már útjuk előző szakaszán is rendkívüli nehézségekkel találkoznak. Ha pedig az új út áthatolhatatlan sötétségen át vezet -, kinek van bátorsága ahhoz, hogy egyedül nekivágjon? Az a válaszút, - amiről itt szó van -, az elmélkedés és a szemlélődés (a meditáció és a kontempláció útja. Eddig a lelki élet keresői talán a szentignáci módszer szerinti elmélkedésben gyakorolták lelki képességeiket: az érzékeket, a képzeletet, az emlékezetet, az értelmet és az akaratot. Most azonban mindezek felmondják a szolgálatot. Minden erőfeszítés hiábavaló. Azok a lelki gyakorlatok, amelyek különben a belső öröm forrásai, most elviselhetetlenül üres és terméketlen gyötrelemmé válnak. Az ilyen embernek már arra sincs semmi hajlandósága, hogy világi dolgokkal foglalkozzék. Legszívesebben csendesen időznék és nyugodtan, mozdulatlanul pihenne. Úgy gondolja azonban, hogy ez henyélés és időpocsékolás. Ilyen állapotban van a lélek, amikor Isten be akarja vezetni a Sötét Éjszakába. A keresztény nyelvhasználat szerint egyszerűen keresztnek mondjuk az ilyen lelki állapotot. Korábban már szó volt arról, hogy a Kereszt és az Éjszaka kapcsolatban vannak egymással. Csakhogy csupán egy jelentésbeli rokonság bizonytalan állításával nem jutunk előbbre. Szent János néhány írásában olyan határozottan beszél a kereszt jelentőségéről, hogy ezzel mintegy igazolta a mi felfogásunkat, hogy az ő élete és tanítása a jól kialakított kereszt tudománya volt. Viszonylag mégis kevés ilyen igazolási helyünk van. Keresztes János verseiben és értekezéseiben az uralkodó szimbólum nem a Kereszt, hanem az Éjszaka. A Kármelhegy Útjában és a Sötét Éjszakában az Éjszaka áll a középpontban. A Lelki Énekben és a Szeretetlángban is visszatér az Éjszaka, - bár más írások főleg az Éjszakát követő lelki állapotot magyarázzák. Mindezek szükségessé teszik, hogy pontosan tisztázzuk a Kereszt és az Éjszaka kapcsolatát, világosan lássuk, mi a Kereszt jelentősége János tanításában.

A kereszt üzenetének a tartalma

      Eddig azt vettük fontolóra, hogy milyen utakon Juthatott el Jánoshoz a kereszt üzenete. A következő részben azt akarjuk megmutatni, hogy ez az üzenet hogyan hatott Keresztes Szent János tanítására és életére. Szükséges, hogy az üzenetnek a tartalmát egy előzetes, tömör vázlatban világosan lássuk, úgy, ahogyan ezt a kereszt tudománya mesterétől megtanulhatjuk.

      Milyen „szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet, kevesen vannak, akik megtalálják” (Mt 7,14). Nem hagyhatjuk figyelmen kívül énnél a szentírási helynél, hogy mennyire hangsúlyozza a „milyen” szócskát. Nyomatékosan azt akarja mondani, hogy valóban nagyon keskeny az, keskenyebb, mint hinnétek... A tökéletesség magas hegyére vezető útra csak azok a vándorok léphetnek, akiknek már semmi terhük sincs, ami lefelé húzná őket... És minthogy egyedül Isten lehet a Cél, akit keresnünk kell, ezért az embernek csak Istent szabad keresnie és érte érdemes küzdenie.

      Az Úr ezt az utat akarta megmutatni nekünk. Elénk tárta csodálatos tanítását, amelyet a szellemi lelkek is - szinte felfoghatatlan módon - annál kevésbé követnek, minél nagyobb szükségük volna rá... - ,,Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszti. Aki elveszti értem és az evangéliumért... az megmenti életét” (Mk 8,34kk). Bárcsak helyesen tudnánk fölfogni ezt a nagyszerű tanítást, megvalósítanunk és megízlelnünk... Megfosztottság az Istentől kapott minden édességtől, ... szárazság, undor és fáradtság... Ez az igazi lelki kereszt, a szegénység kifosztottsága Krisztus szellemében... A helyes lelkületű ember inkább azt keresi Istenben, ami nem ínyére való, mintsem a kellemeset; inkább hajlandó a szenvedésre, mint a vigasztalásra; inkább lemond Isten kedvéért minden jóról, minthogy azokat megszerezze. A szárazság és a szorongattatás kedvesebb az ilyen embernek, mint a boldog érintkezés Istennel, hiszen tudja, hogy ebben a lemondásban áll Krisztus követése és az önmegtagadás -, míg a másik, boldogságkeresés semmi más, mint önmagunk keresése Istenben... Istent Istenben keresni annyit jelent, hogy Krisztus kedvéért készek legyünk elfogadni Istentől és a világtól mindazt, ami kellemetlen.

      Az Üdvözítő akarata szerinti lemondásban haljon meg és semmisüljön meg mindaz, amit az emberi akarat nagyra tart, - akár az időleges és természetes, akár pedig szellemi értelemben. - Aki ilyen módon viseli a keresztet, az megtapasztalja, hogy az édes iga és könnyű teher (vö. Mt 11,30), mert minden dologban nagy megkönnyebbülést és édességet fog találni. Csak akkor jön létre igazi lelki egyesülés Istennel,... ha a lélek a legmélyebb megaláztatásban szinte teljesen semmivé vált... „Ez az egyesülés annyi,... mint élő testben, érzékiekben és szellemiekben, külsőleg és belsőleg keresztre feszíttetni.”

      Nem történhet másként, mivel Isten csodálatos üdvösségi terve szerint Krisztus a lelket ugyanazzal az eszközzel váltja meg és jegyzi el magával, mint amelyik az emberi természetet romlásba vitte. Amint a paradicsomban a tiltott fa gyümölcsének élvezete juttatta romlásra és pusztulásra az emberi természetet, azonképpen Krisztus a kereszt fáján váltotta meg és állította helyre az emberiséget. Aki részesedni akar Krisztus életében, Vele együtt kell átmennie a kereszthalálon, Hozzá hasonlóan keresztre kell feszítenie természetét az önlegyőzés és önmegtagadás életével és így kell kiszolgáltatnia magát a szenvedésre, a megfeszítésre és a halálra, amint azt Isten elrendeli vagy megengedi. Minél tökéletesebb ez az aktív egyesülés és a passzív keresztre feszítés, annál bensőségesebbé válik az ember egyesülése a Megfeszítettel és annál bőségesebb lesz részesedése az isteni életben.

      Így szólaltattuk meg a kereszt tudományának a főbb motívumait. Ezek újra és újra felhangzanak, ha Szent János tanítására figyelünk és életútját követjük. A továbbiakban kimutatjuk azokat a legmélyebb mozgatóerőket, amelyek életét és életművét kialakították.

Szent János a sarusok toledói fogságában

      Még egy harmadik tanúságtétel is fennmaradt arról, hogy János a feszületábrázolásoktól milyen rendkívüli erőhatásokat kapott. És valószínű, hogy ez sokkal többször történt, mint ahogyan azt feljegyezték. Ezeket a ráhatásokat olyan üzenetnek fogjuk fel, amelyek bátorítanak és előkészítenek a kereszthordozásra. Mindazt, amit jelképesen a kereszt nevében foglalunk össze, - az élet minden terhét és szenvedését -, a kereszt üzenetéhez kell kapcsolnunk, mert innen juthatunk el a legmélyebb kereszttudományra. Szent János már első éveitől kezdve megismerte az emberi szenvedést és irigységet. Atyjának korai halála, anyjának a gyermekei mindennapi kenyeréért vívott küzdelme, továbbá Jánosnak ismételten kudarcba fulladó vállalkozása, hogy valamivel is hozzájárulhasson családja fenntartásához -, mindez érzékenyen hathatott a gyöngéd, gyermeki szívre, habár ezekről semmi feljegyzésünk sincs. Ugyancsak keveset tudunk első szerzetesi éveinek lelki válságairól.

      A későbbi időkből több olyan értesülésünk van, amelyek nagyobb bepillantást nyújtanak belső életébe. Egyik este, amikor János Avilában a gyóntatás után az esti harangszó idején a kolostortemplomból a házacskájához vezető ösvényre lépett, (ebben a házban lakott társával, Germanus atyával együtt), - hirtelen megtámadta egy férfi és bottal úgy összeverte, hogy elterült a földön. Ezzel bosszulta meg az egyik házasságtörő, hogy „zsákmányát” János lelkileg felszabadította.

      Amikor János kalandját elmesélte, hozzáfűzte, hogy életében még sohasem érzett ilyen édes vigasztalást, mint akkor. Úgy bántak vele, mint az Üdvözítővel és így némileg megtapasztalta a kereszt ízét.

      Bőséges alkalma nyílott hasonló megtapasztalásokra a toledói fogság idején. Szent János a reformot Durvelóban kezdte el, majd a megszaporodott közösséggel Mancerába költözött, utána a pastránai noviciátusban. működött, végül az első, rendi kollégiumot vezette Alcalában. 1572-ben Szent Teréz Avilába hívta, hogy nehéz feladatában segítse. Teréz azt a megbízást kapta, hogy mint főnöknő térjen vissza a Megtestesülés kolostorba, - oda, ahonnan elindult, - és az enyhített szabályzat megtartásával próbálja megszüntetni az ottani visszás állapotokat és az egész közösséget valódi lelki életre vezetni. A vállalkozáshoz jó gyóntatókról kellett gondoskodnia. Nem is találhatott alkalmasabbat Jánosnál, akinek a lelki életben való jártasságát jól ismerte. János 1572-től 1577-ig dolgozott itt a lelkek bőséges javára. Amíg így teljes csendben tevékenykedett, addig a reform ügye kint gyorsan haladt előre. Szent Teréz egyik kolostort a másik után alapította. Új, reformált férfi kolostorok is alakultak. Kiváló személyiségek léptek a rendbe és átvették a vezetést, többek között Hieronymus Grácián és Ambrosius Marianus atyák. Az enyhített szabályzatú sarus kármeliták - úgy érezték, hogy saját hibájukból - nem minden ok nélkül - háttérbe szorultak, ezért heves ellentámadásba kezdtek. Hogy miért irányult az üldözés különös erővel éppen János ellen - akinek a munkája teljesen lelki jellegű volt -, azt itt most ne kutassuk.

      1577 december 3-ról 4-re virradó éjjelen néhány sarus – cinkosaikkal együtt - behatolt a két gyóntató lakásába, foglyul ejtették és elhurcolták őket. Jánosnak ettől kezdve nyoma veszett. Szent Teréz annyit ugyan megtudott, hogy Maldonado házfőnök vitette el, - de hogy hova került, az csak kilenc hónappal később - János szabadulása után derült ki. Bekötött szemmel vezették a kihalt elővároson át a toledói Miasszonyunk kolostorába, ami az enyhített szabályzatú kármeliták legnagyobb rendháza volt Kasztíliában.
Kihallgatták, és minthogy nem volt hajlandó lemondani a reformról, azontúl lázadóként kezelték. Tíz láb hosszú és hat láb széles, olyan szűk börtöncellába tették, „amelyben az alacsony termetű János alig tudott felegyenesedni” - jegyezte fel később Szent Teréz. A cellának nem volt ablaka, sem rendes szellőző nyílása, hanem csak magasan fenn egy keskeny kis rés. Jánosnak „a rozzant székre kellett felállnia, és ott kellett kivárnia, amíg a napfény visszaverődött a falon, mert csak így tudta elmondani breviáriumát.” Az ajtót még egy külső zárral is biztosították. Amikor 1578 márciusában megérkezett a hír, hogy Germanus atya megszökött, a cella előtti termet is lezárták. Kezdetben minden este, később háromszor egy héten, végül már csak pénteki napon vezették az ebédlőbe, hogy földön ülve vacsorázhasson kenyeret és vizet. Az ebédlőben kapta meg az ostorozást is. Lehajtott fejjel, derékig levetkőzve kellett térdelnie, míg a ház tagjai mind elhaladtak mellette és vesszővel verték. Minthogy mindezt türelemmel és szeretettel viselte, „alamuszinak” mondták. Azt írják, hogy olyan mozdulatlan volt, mint egy kő, amikor arra szólították fel, hogy mondjon le a reformról, - pedig csalétek gyanánt egy házfőnökséget is ígértek neki. Midőn a hallgatag végre megszólalt, biztosította őket, hogy nem fog visszatérni hozzájuk, még ha az életébe is kerül. A fíatal noviciusok - miután tanúi voltak megszégyenítésének és a rossz bánásmódnak - sírtak a részvéttől, és látván szótlan türelmét, egymást közt ezt mondogatták: „Ez egy szent!” A megostoroztatások miatt tunikája újra meg újra átázott a vértől és utána ezt a ruhadarabot kellett felvennie és kilenc hónapon át hordania. Elképzelhetjük, mit szenvedhetett az izzóan forró nyári hónapokban! A kapott étel olyan borzalmas volt, hogy azt hitte, ezzel akarják megölni. Minden falatnál tudatosan gyakorolta a szeretetet, hogy elkerülje a mérgezés rágalmának kísértését.

      Tudjuk, hogy János milyen bensőséges kapcsolatban volt övéivel. Egész szívvel adta át magát a reform ínunkájának, Teréz anyának, mindazoknak, akik ebben a nagy feladatban egyek voltak vele, - hogy nagyrészt személyes vezetésével - hozzá hasonlóan, az eredeti Kármel eszményének szenteljék életüket, később, mikor a kötelesség éveken át Andalúziában tartotta, bizalmas körben elmondta Kasztília iránti honvágyát: „Amióta ez a cethal elnyelt engem és ebben a kikötőben vetett ki magából, azóta nem részesültem abban az Örömben, hogy láthassam Önt, és azokat a szenteket, akik ott élnek”. – Most a fogságban annyira el volt választva mindnyájuktól, hogy hónapokig nem adhatott hírt magáról „időnkint az a gondolat nyugtalanított, hogy azt mondják rólam, hátat fordítottam a megkezdett munkának -, ezért Teréz anya fájdalmát szinte éreztem is.”

      Voltak még ennél is fájdalmasabb nélkülözései. 1578 augusztus 14-én Maldonado házfőnök két rendtárssal meglátogatta a börtönben. A fogoly már olyan gyenge volt, hogy alig tudott mozogni. Nem nézett fel, abban a hiszemben, hogy a börtönőre lépett be. - A házfőnök belerúgott és ráförmedt, miért nem áll fel jelenlétében? – Amikor János bocsánatot kért, és azt bizonygatta, hogy nem tudta, ki az, Maldonado megkérdezte: „Milyen gondolat kötötte le armyira?” - „Arra gondoltam, hogy holnap Nagyboldogasszony ünnepe, és milyen nagy vigasztalásomra lenne, ha szentmisét mondhatnék”. Bizony, mennyire nélkülözhette, hogy hosszú kilenc hónapon át sohasem volt módja szentmisét mondani! Máskor, Úrnapján órákig tartó szentségimádást végzett, most azt a napot is szentmise és szentáldozás nélkül kellett töltenie.

      Egyedül maradt, védtelenül elszánt ellenségeinek kiszolgáltatottan testben és lélekben meggyötörten, elszakítva minden emberi vigasztalástól és az egyházi, a szentségi élet erőforrásaitól is.- Lehetett-e még a keresztnek ennél keményebb iskolája számára? És még mindig nem ez volt a legsúlyosabb szenvedése! Hiszen nem választották el őt az isteni Szentháromságtól, akinek hitében olyannyira biztos volt. Lelke még a börtönben sem volt bezárva, felemelkedhetett az örök Forráshoz, elmerülhetett a kifürkészhetetlen isteni mélységben, abban az áradatban, amely minden teremtményt eltölt, így saját szívét is. Semmiféle emberi hatalom nem választhatta el Istenétől -, de az Isten visszavonulhatott tőle. És a fogoly ezt a legsötétebb éjszakát itt a börtönben tapasztalta meg.

A donde te escondiste,

Amado, y me dejaste con gemido ?

Hová rejtőztél Kedvesem?

Sóhajtozva miért hagytál magamra?

      A léleknek ez a fájdalomkiáltása a toledói börtönben hangzott el. Nincs közlésünk arról, hogy János mikor tapasztalta meg először az Isten közelségének édességét. Minden jel azonban arra mutat, hogy a misztikus imaéletet már korán elkezdte. Szabad akart lenni Isten felé, ezért vált meg szeretteitől, feladta tudományos pályáját és elhagyta régi kolostorát. Másokat is fel akart szabadítani lelkileg, hogy az istenegyesülés útjára vezesse őket. Ez volt a hivatása Avilában és erre szentelte egész rendi munkásságát. A lelki szabadság eszményéért vállalta a börtön szenvedéseit is. Örömmel elfogadott minden megbántást és kínzást szeretett Ura kedvéért. - És most úgy tűnt, hogy az édes Fény kialudt lelkében -, Isten magára hagyta. Ez volt a legsúlyosabb szenvedés, - nincs ehhez fogható, egyéb földi kín - S ez mégis Isten kiválasztó szeretetének a bizonyítéka volt. Úgy látszott, hogy ez a fájdalom halálba viszi, pedig az életre vezető út volt.

Egyetlen emberi szív sem hatolt be úgy a sötét éjszakába, mint az Istenember a Getszemáni kertben és a Golgotán. A haldokló Jézus Istentől elhagyottságának mélységes titkába egyetlen kereső lélek sem juthat be. Jézus azonban a kiválasztott lelkeknek nyújthat egy keveset, hogy megízleljék ezt a mérhetetlen keserűséget. A leghűségesebb barátaitól kívánja meg szeretetük végső próbájaként. Ha nem riadnak vissza, hanem készségesen belépnek a sötét éjszakába, akkor ez lesz vezetőjük.

Ó éj, hajnalnál drágább,

ó éj, te voltál szívem vezetője,

Ó éj, te a frigy láncát

fonod a szeretőkre,

és szeretőt olvasztasz szeretőbe!

      Jánosnak a toledói nagy kereszt-megtapasztalása; a legteljesebb elhagyatottság és éppen ebben az elhagyatottságban egyesül a Keresztrefeszítettel. Talán innnen érthető, hogy Jánosnak a fogságról szóló kijelentései sokszor ellentmondóknak hangzanak. Egyrészt arról tudósít, hogy ritkán, vagy sohasem érzett vigasztalást, hogy testben és lélekben szenvedett; másrészt közli azt is, hogy az ott kapott páratlan kegyelmeket még oly sok, börtönben töltött idővel sem viszonozhatja. A továbbiakban látni fogjuk, hogy jut el a lélek a sötét éjszakában saját semmiségének és tehetetlenségének megtapasztalására és Isten mérhetetlen nagyságának és szentségének megvilágosult ismeretére -, hogyan tisztul meg általuk, és végül miként készítik fel az egyesülésre.

      Ezek olyan értékes kegyelmek, amelyeket sohasem lehet elég drágán megfizetni. Ebből a kegyelmi értékből érthetjük meg, hogy János a börtönből történt szökése után a toledói kármelita nővéreknek úgy beszélt kínzóiról, mint legnagyobb jótevőiről. Amikor ez alkalommal azt bizonyítja, hogy sohasem érezte annyira a természetfölötti fénynek és vigasznak a teljességét, mint a fogságban -, akkor azt is fel kell tételeznünk, hogy ott már túljutott a szenvedés kegyelmein. A Sötét Éjszaka Dala és a Lelki Ének a börtönben készültek és a boldogító egyesülésről tanúskodnak.

A keresztlátomások

      A liturgia ünneplésein a kereszt üzenete szavakban és képekben, minden keresztény szívén kopogtat, - különösképpen a papnak a szívén. Csak nem mindenki képes és készséges arra, hogy úgy fogadja be és viszonozza ezt az üzenetet, mint Keresztes János tette. A szentmisékben kapott különleges kegyelmeken felül, - a kereszt üzenete egy másik formában is eljutott hozzá. A Megfeszített ismételten megjelent neki. Két ilyen látomásról van pontos értesülésünk. Megjegyezzük, hogy János tanításában a látomásokat, a megszólításokat és a kinyilatkoztatásokat a misztikus élet lényegtelen járulékaiként kezelte. Ismételten óva intett minket, mert ezen a területen a csalódás veszélyének vagyunk kitéve -, és ha az ilyen dolgoknak jelentőséget tulajdonítunk, mindenképpen gátolnak az egyesülés útján. Ezen felül János rendkívül tartózkodó volt, hogy saját külső és belső életéből bármit is közöljön. Ha erről a két látomásról mégis beszélt, akkor ezeknek bizonyára különleges jelentőségük volt. Mindkét látomását különböző üldöztetések és szenvedések viharai követték életében. Kézenfekvő gondolat tehát, hogy ezeket a látomásokat előhírnökként fogjuk fel.

      Az első jelenésben Avilában részesült, a Megtestesülés kolostorban, ahová Szent Teréz anya a nővérek gyóntatójának hívta meg. Egyik nap, amikor a kereszt szenvedésének szemléletébe egészen elmerült, testi szemekkel láthatóan megjelent neki a Megfeszített, sebekkel borítva, vértől ázottan. János olyan világosan látta ezt a jelenést, hogy amint magához tért, egy tollrajzban azonnal megörökítette. A kis, sárgult lapocskát máig is őrzik a Megtestesülés kolostorban. A rajz egy nagyon modern kép benyomását kelti. A keresztet és a testet erős rövidülésben ábrázolja, mintegy oldalról nézve. A test olyan, mintha erőteljes mozdulattal el akarna szakadni a kereszttől, Krisztus csak kezein függ. A feltűnően nagy és kiemelkedő szegekkel átfúrt kezek nagyon kifejezők. A fej annyira előrehajlik, hogy az arcvonásokat nem lehet felismerni, viszont jól látható a nyak és a hát felső része, amelyet vércsíkok borítanak. A Szent a rajzát a Jézusról nevezett Anna Mária nővérnek ajándékozta és titkát is rábízta. (Jól érthető ez: minthogy az Úr ezzel a lélekkel a legbensőbb titkából közölt valamit: azt a kegyelmet, amelyet első szentmiséjében megadott neki.) Nem tudjuk, hogy az Üdvözítő szavakkal szólt-e Jánoshoz, amikor olyan mélyen lehajolt hozzá a kereszten. Bizonyos azonban, hogy megtörtént a kölcsönös „szívcsere”. - Ez abban az időben volt, még mielőtt elkezdődött volna sarus kármeliták reformja elleni harc, aminek János lett a legnagyobb áldozata.

      A második jelenés - már élete vége felé - Segoviában történt. Oda hivatta magához szeretett bátyját, Franciscót. Neki köszönhetjük ezt a tudósitást:

      „...Amikor két vagy három napja voltam ott, kértem, hogy engedjen elutazni. De János erre azt mondta, maradjak még néhány napig, mert nem tudja, mikor látjuk ismét egymást. És ez valóban az utolsó alkalom volt, hogy láttam őt. Egyik este, vacsora után megfogta a kezemet és kivezetett a kertbe, Amikor magunkra maradtunk. Így szólt: „Szeretném rád bízni azt a titkot, hogy találkoztam a mi Urunkkal. Volt egy szép feszületünk a kolostorban. Egyik napon előtte imádkoztam, felmerült bennem, hogy illőbb volna, ha áthelyeznénk a templomba. Az volt a kívánságom, hogy így nem csak a szerzetesek, hanem a kívülállók is tisztelhessék. Meg is tettem, amit gondoltam. Miután méltó tisztelettel átvittem a templomba, - egyik napon, amikor előtte imádkoztam, a Megfeszített így szólt hozzám: „János testvér, kérj tőlem valamit! Mit adhatok neked azért a szolgálatért, amit nekem tettél?” - Én azt válaszoltam: „Uram, - amit Tőled szeretnék - az, hogy teéretted szenvedjek, hogy lebecsüljenek és megvessenek”.

      Amikor János a Keresztrefeszítettnek ezt a kívánságát kifejezte, életkörülményei még olyanok voltak, hogy a várt beteljesedésnek természetes feltételei biztosítva látszottak. A reformált Kármel élén akkor mint tartományfőnök Nicolas Doria állott, aki Teréz anya művét lánglelkűen és buzgón, de a saját elgondolása szerint akarta megvalósítani. János elszánta védelmezte Teréz anya örökségét éppen úgy, mint a fanatizmus áldozatait: Hieronymus Grácián atyát és a kármelita nővéreket. 1591 május 30-án Madridban elkezdődött a sarutlan kármeliták káptalani gyűlése. Elutazása előtt János elbúcsúzott a segoviai kármelita nővérektől. Főnöknőjük, a Megtestesülésről nevezett Mária nővér mély felindultságában így szólt: Ki tudja, atyám, nem fog-e onnan mint tartományfőnök visszatérni? - Mint egy mosogató rongyot, úgy fognak félre dobni! - hangzott a válasz. És valóban így is történt. János nem kapott semmiféle tisztséget, hanem száműzték a la Penuela-i magányba. Oda is eljutottak a kármelita nővérek szorongattatásairól szóló hírek. Kihallgatták őket, hogy anyagot gyűjtsenek János ellen. Okokat kerestek arra, hogy kitegyék a rendből. Nem sokkal ezután Jánost súlyos betegsége arra kényszeríti, hogy elhagyja la Penuelát, mert ott semmiféle orvosi segítség nem volt. Így érkezik - gennyes sebektől borítottan - keresztútjának utolsó stációjára: Ubedába. Az itteni elöljáróban, P. Francisco Crysostomóban – azonban elkeseredett ellenségre talál. János a fenn említett megaláztatást kérő kívánságának az elöljáró bánásmódjával tökéletesen eleget tett. Így érkezett el Szent János a Golgota csúcsára.

A szentmise áldozata

      Krisztussal meghalni a kereszten, hogy Vele együtt feltámadjunk! - Ez a vágy minden hívő és különösen minden pap számára valóság lesz a szentmiseáldozatban. A hit tanítása szerint a szentmise a kereszt áldozatának megújítása. Aki élő hittel mutatja be vagy vesz részt a szentmisén, annak megismétlődik az, ami a Golgotán végbement.

      János már mint gyermek sokszor ministrált a szentmisén, bizonyára a szerzetesrendben is, egészen pappá szenteléséig. Életrajzi írásokból értesülünk arról, hogy a feszületnek már az egyszerű megpillantása is elragadtatta. Hát még mennyivel inkább elragadhatta annak a szentmisének az áldozata, amelyen ministrált és amit később saját maga bemutatott. Pontos leírásunk van első szentmiséjéről. Első miséjét a Medina del Campo-i kolostorban mutatta be 1567 szeptemberében, talán Mária születési ünnepének nyolcadán. Jelen volt édesanyja, idősebb bátyja, Francisco és családja. Jánost sokáig szent félelem tartotta vissza a papi méltóság elfogadásától, és csak az elöljárók utasításai iránti engedelmességével tudta legyőzni aggályait. Most, az első szentmiséje elején különös erővel feltört lelkében méltatlanságának tudata. Égő vágy ébredt benne a tisztaság után, hogy szeplőtlen kézzel érinthesse a Legszentebbet. Ezért tört fel szívéből a kérés, őrizze meg az Úr attól, hogy valaha is súlyosan megbántsa. A bűnbánat fájdalmát akarta érezni még azokért a hibákért is, amiket elkövetett volna, - ha Isten nem védelmezi. – Az átváltoztatáskor ezeket a szavakat hallotta: „Megadom neked, amit kérsz!” Mostantól kezdve úgy érezte hogy megerősödött a kegyelemben és elnyerte a gyermeki szív tisztaságát. - Ha valaki mentes a bűntől és mégis érzi a bűn okozta fájdalmat, - nem jelenti-e ez a szeplőtelen isteni Báránnyal való egyesülést -, Aki magára vette a világ bűneit; nemde ez a Getszemáni és a Golgota kínja? Jánosnak a szent áldozati cselekmény magasztossága iránti fogékonysága élete folyamán bizonyára sohasem csökkent. Tudjuk, hogy Baezában egyszer elragadtatásában úgy távozott az oltártól, hogy miséjét be sem fejezte. Egyik jelenlévő nő így kiáltott fel: „Az angyaloknak kellett befejezni ezt a szentmisét, mert Szent János már nem emlékezett semmire”. Caravacában egyszer a mise közben őt a szentostyából kiáradó fényben látták. Egyik bizalmas közlésében azt vallotta, hogy néha napokon át lemondott a misézésről, mert természete túlságosan gyönge volt a mennyei vigasztalások bőségének elviselésére. - Különösen szerette a Szentháromságról szóló misét. A Szentháromság titka ugyanis a legszorosabb kapcsolatban van a szent áldozattal: A három isteni Személy akaratából alapította (Jézus) a szentmisét; az Ő tiszteletüket szolgálja, és az örökké áradó szentháromsági Élet felé tárja fel az utat.

      De azt már nem is sejtjük, milyen megvilágosodásban részesült Szent János papi élete során az oltárnál. Mindenesetre a kereszt tudományában való növekedése, az egyre teljesebb, titokzatos hasonulása a Megfeszítetthez nagyrészt az oltár szolgálatának a gyümölcse volt.

Kereszt a Szentírásban [3]

I.

A kereszt üzenete

A Szentírás üzenete

      Ha Keresztes János - mint költő -, már az ószövetségi énekes színpompás képeiben ilyen gazdag indítást talált, akkor mint teológus - még inkább merített egy másik bővizű forráshól. A lélek Krisztussal egyesül, az ő életét éli, de csak akkor, ha átadja magát a Megfeszítettnek, és ha Vele járja végig a keresztutat. Ezt a tanítást sehol másutt nem találjuk meg világosabban s sürgetőbben, mint Szent Pál üzenetében. Szent Pál már kialakította a Kereszt tudományát, a belső megtapasztalásból fakadó keresztteológiát.

      „Krisztus ... azért küldött engem, hogy hirdessem az evangéliumot, de nem bölcselkedő beszéddel, nehogy Krisztus keresztje elveszítse erejét. A keresztről szóló tanítás azoknak, akik elvesznek, balgaság ugyan; de nekünk, akik üdvözülünk, Isten ereje. ... A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban - akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége. Hiszen Istennek a ,balgasága’ bölcsebb az emberekénél, és Istennek a ,gyöngesége’ erősebb az embereknél” (1Kor 1,17.18.22-25).

      A keresztről szóló tanítás Szent Pál evangéliuma, üzenete, amelyet zsidóknak és pogányoknak hirdet. Tanúságtétele egyszerű, minden szóbeli cifrázás és értelmi meggyőzés nélkül való. Érvelésének erejét abból meríti, amit hirdet. És ez nem más, mint Krisztus keresztje, azaz Krisztus kereszthalála, maga a megfeszített Krisztus. Krisztus Isten ereje, Isten bölcsessége nemcsak úgy, mint az Isten Küldötte és Isten Fia, aki maga is Isten, hanem úgy is, mint Keresztrefeszített. Mert Isten kifürkészhetetlen bölcsessége szerint a kereszthalál lett megváltásunk előre elgondolt eszköze. Isten mindezt azért tette, hogy megmutassa: az emberi erő és bölcsesség képtelen megvalósítani a megváltást. Isten a megváltó erőt annak adja, aki emberi mérték szerint gyöngének és balgának látszik. Jézus semmi sem akart lenni önmagától, hanem engedte, hogy Isten ereje működjék benne; önmagát „kiüresítette” és „engedelmes lett egészen a kereszthalálig” (vö. Fil 2,7k). A megváltó erő olyan hatalom, amely életre támasztja mindazokat, akikben a bűn miatt elhalt az isteni élet. A kereszt megváltó ereje így hatolt be a keresztről szóló tanításba, és általa mindazokba, akik befogadják és kitárulnak előtte anélkül, hogy csodajeleket vagy emberi bölcsességet várnának. A keresztről szóló tanítás ezekben az emberekben életadó és formáló erővé válik, ezt nevezzük a kereszt tudományának. Pá1 a kereszt tanítását magában így tette tökéletessé: „A törvény által meghaltam a Törvénynek, hogy Istennek éljek. Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem. Minthogy azonban most még testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett és föláldozta magát értem” (Gal 2,19k). Azon a napon, amikor még éjjeli sötétség volt körülötte, lelkében már kigyulladt a fény, az eddig törvényért buzgólkodó Saul felismerte, hogy ez a törvény csak tanítómester volt a Krisztushoz vezető úton. A törvény előkészíthette az élet befogadását, de nem adhatott neki életet.

      Krisztus a törvény igáját magára vette azzal, hogy beteljesítette a törvény, meghalt a törvényért és a törvény által. Halálával felszabadította a törvény alól azokat, akik készségesen elfogadják Tőle az életet. Ezt az életet azonban csak úgy nyerhetik el, ha elveszítik, odaadják érte saját életüket. Mert akik megkeresztelkedtek Krisztusban, halálában keresztelkedtek meg (vö. Róm 6,3kk). Alámerülnek Jézus életébe, hogy Testének tagjaivá legyenek, és mint ilyenek Vele szenvedjenek, Vele együtt haljanak meg, hogy azután Vele együtt támadjanak fel az örök, isteni életre. Ez az élet teljességéhen csak a dicsősége napján jön el számunkra. Azonban már most - „testben” élve részesedünk benne, amennyiben hiszünk, hisszük: Krisztus meghalt értünk, hogy életet adjon nekünk. Ez a hit úgy egyesít Vele, mint a tagokat a Fővel és bekapcsol minket az isteni életáramba. Így lesz a Megfeszítettbe vetett hitünk - élő hit, - amely szerető önátadással párosul, - belépés az igazi életbe, és az eljövendő dicsőség kezdete. Ezért lett a kereszt az egyetlen jogcímünk a dicsekvésre: „Én azonban nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk Jézus Krisztus keresztjével. Általa keresztre feszítették nekem a világot és engem is világnak” (Gal 6,14).

      Aki Krisztus mellett döntött, az meghal a világnak, és világ is meghal számára. Az ilyen ember az Úr sebhelyeit viseli testén (vö. Gal 6,l7), gyönge és megvetett az emberek előtt, de éppen ezért erős, mert a gyöngeségben hatalmas az Isten ereje (vö. 2Kor 12,9). Ebben a felismerésben Jézus tanítványa nemcsak a ráhelyezett keresztet veszi magára, hanem önmagát feszíti keresztre. „Akik Krisztus Jézushoz tartoznak, keresztre feszítették testüket szenvedélyeikkel és kívánságaikkal együtt” (Gal 5,24). Könyörtelen harcot vívnak saját természetük ellen, hogy elhaljon bennük a bűn, és helyet adjon a Lélek életének. Ez utóbbi a lényegesebb. A kereszt nem öncél. Magasba emelkedik és fölfelé mutat. Mégis nemcsak jel - hanem Krisztus erős fegyvere; az a pásztorbot -, amellyel az isteni Dávid kivonul a pokol Góliátja ellen - bot, amellyel kopogtat és feltárja a mennyek ajtaját. Akkor majd mennyei fény árad ránk, és körülölel mindenkit, aki követi a Megfeszítettet.