Az Ószövetségben megengedett dolog volt, sőt megfelelt Isten tervének, hogy prófétái látomásokra és kinyilatkoztatásokra vágyakozzanak és azok vezessék őket, mert Isten ilyen módon tárta eléjük a hittitkokat és akaratát is így adta tudomásul. Amit régebben csak töredékesen mondott el a prófétáknak, azt teljes egészében kijelentette akkor, amikor önmagát adta nekünk Fiában. Korábban azért szólt Isten, hogy Krisztust megígérje. Mindent megadott Benne nekünk és azt mondta: „Őt hallgassátok!” (Mt 17,5) Ezek után újabb kinyilatkoztatásra vágyódni hitünk fogyatékosságát jelentené. Benne, Krisztusban „rejlik a tudomány és bölcsesség minden kincse” (Kol 2,3). Ezért mindenben a mi Urunknak, az emberré lett Jézus Krisztusnak tanítása, valamint egyháza és szolgái vezessenek minket emberi és látható módon, magunknak is ezen az úton-módon kell gyógyítanunk tudatlanságunkat és lelki gyengeségeinket... Semmi egyéni természetfölötti módon tudomásunkra jutott dolgot sem kell elhinnünk, egyedül csak az istenembernek, Jézus Krisztusnak és emberi szolgáinak a tanítását... A többi semmit sem ér önmagában és csak akkor szabad hinnünk, ha megegyezik Krisztus tanításával. Az Ószövetségben sem volt mindenkinek megengedett, hogy Istent közvetlenül megkérdezze és Isten sem adott választ mindenkinek, hanem csak papjainak és prófétáinak. Isten különösen kedveli, hogy emberek vezessék az embereket, ... és, hogy az embert pedig a természetes esze irányítsa. Ezért állandóan azt kívánja tőlünk, hogy a természetfölötti úton nyert igazságoknak mindaddig... ne adjunk hitelt, amíg... emberi ajkon el nem jut hozzánk. Valahányszor az Isten valamit közöl vagy kinyilvánít a léleknek, egyidejűleg egy bizonyos hajlandóságot is önt belé, hogy azt az illetékeseknek is elmondja. „Mert ahányszor valahol több ember összejön, hogy az igazságot megvitassa, Isten is csatlakozik hozzájuk, megvilágosítja és megerősíti őket az Igazságban...” (Kármelhegy Útja, II. köt. 20. fej.)
Amit az értelem külső és belső érzékek segítségével felfog, mindahhoz még a tisztán szellemi közlések is hozzá járulnak. „Ezek az érzékek minden külső vagy belső közvetítése nélkül és saját együttműködésünk nélkül is feltárulnak az értelem előtt, világosan és természetfölötti módon nyilvánulnak meg, tiszta befogadásban. A lélek a maga részéről semmit sem tesz és nem is járul hozzá - legalább is nem önállóan - a saját erejéből”.
Keresztes János különbséget tesz látomások, kinyilatkoztatások, megszólítások és lelki érzések között. Ezt a négyet értelmi látomások néven foglalja össze, mert mindegyikben a szellemi szemlélet is előfordul.
Szorosabb értelemben látomásnak mondjuk azt, amit testi látás módján szemlélünk. Amit hallás útján fogunk fel, azt megszólításnak nevezhetjük, egyéb érzékek útján nyert észlelés a lelki érzés. Egyiknél sem játszik közre semmiféle forma, kép vagy alak. Természetfölötti beavatkozással történő közlésről és természetfölötti közvetítésről van szó. Habár ezek az észlelések magasabb rendűek és sokkal hasznosabbak, mint a testi érzékek útján szerzettek, mégsem kell velük foglalkoznunk, mert általuk „sokat veszít az értelem élességéből és elzárja ... maga elől a magányosság és a kifosztottság felé vezető utat...” A látomások testi vagy testnélküli létezőket állítanak lelki szemeink elé. A lélek képes arra, hogy bizonyos természetfeletti fényben lásson minden testi dolgot, legyen az akár mennyei, akár földi. Mi a test nélküli lényeket (Isten, angyal, lelkek) csak a „dicsőség fényében” láthatjuk, ebben az életben nem. Ha Isten ezeket a maguk lényege szerint akarná közölni a lélekkel, akkor ez azonnal elhagyná testét és elbúcsúznék ettől a halandó élettől. Kivételesen mégis része lehet valakinek ilyen látomásban, de csak úgy, ha az Isten hatályon kívül helyezi a természetes élet feltételeit, vagy - bár érvényben hagyja ugyan azokat - de a lelket teljesen kiemeli természetéből, ahogy például Szent Pál a harmadik égig ragadtatott (vö. 2Kor 12,2). Ilyen látomások azonban igen ritkák, csak azokkal történnek meg, (Mózes, Illés, Pál), akik az egyház Lelkének és az isteni Törvénynek a forrásai voltak. A dolgok szokásos rendje szerint a szellemi lényeket itt a földön nem láthatjuk tisztán és leplezetlenül az értelemmel, az ember lelke mélyén valamiképpen mégis megérezhet valamit abban a szerető megismerésben, amellyel egybe kapcsolódik Isten boldogító ölelésével. „Ez a szerető, de homályos ismeret a hit, amely ebben az életben eszközül szolgál az isteni egyesülésre, éppen úgy, amint a túlvilági életben a „dicsőség fénye” segít az Isten szemléletére”.
Itt már elővételeztünk olyasvalamit, amiről csak később beszélünk. Egyelőre azonban a testi dolgok lelki látomásait próbáljuk megvilágítani. Az értelem a természetfeletti fényben bensőleg úgy szemléli a testi dolgokat, ahogy a szem a természetes fényben lát. A lelki látás azonban sokkal élesebb és világosabb, mint a testi. Olyan, mint a villám fellobbanása, amely a sötét éjszakában a dolgokat egy pillanatra élesen felvillantja. A szellemi fény hatására olyan mélyen vésődnek a dolgok a lélekbe, hogy azokat - ha Isten kegyelme újból tudatosítja - pontosan úgy ismeri fel, ahogy először meglátta. Ezek a látomások nyugalmat, világosságot, mennyei örömet, tiszta szeretetet, alázatot hoznak létre és a szellemet felemelik Istenhez. Hatásaikban különböznek az olyan utánzatoktól, amelyekkel a sátán kápráztat el minket. A fenti hatásaik ellenére is el kell utasítanunk ezeket a látomásokat. Ha a lélek ezeket mint lelki kincseket összegyűjtögetné, akkor ez a sokféle benyomás, kép és személy lefoglalná belső világát, és megakadályozná, hogy a teremtmények lemondásán át az Istenhez vezető útra lépjen. Igaz ugyan, hogy az ilyen látomásokra való visszaemlékezés során eljuthat az istenszeretet bizonyos fokára. De sokkal magasabb fokra alkalmas a tiszta hit. Ha ez a hit a kifosztottság, a homály és a lelki szegénység erejével gyökeret ver a lélekben, akkor a remény és a szeretet is túlárad benne. Ez a szeretet nem bizonyos gyöngédség érzésében jelentkezik, hanem erőben, nagyobb bátorságban és eddig ismeretlen kedvességben nyilvánul meg. A mindenek feletti Istenhez, a Felfoghatatlanhoz „csak a teljes lemondás útján közeledhetünk”.
A kinyilatkoztatások kifejezésben Keresztes János a szellemi közlések két fajtáját foglalja össze: először azokat az értelmi megismeréseket, amelyek titkos igazságokat tárnak fel az anyagi vagy szellemi valóságból. Másodszor szorosabb és sajátos értelemben vett kinyilatkoztatásokat, amelyek útján isteni titkok jutnak tudomásunkra. A tisztán szellemi igazságok megismerése teljesen különbözik a testi dolgok előbb említett szemléletétől. Ezekben a Teremtőről és a teremtményekről szóló igazságokat ismerjük meg. Az ilyen kinyilatkoztatásokhoz összehasonlíthatatlan és kimondhatatlan gyönyörűség kapcsolódik. Oka ennek az, hogy az ilyen ismereteknek a közvetlen tartalma maga az Isten, és mélyen behatolnak egyik vagy másik isteni tulajdonságba... Ezek a közlések tartósan bevésődnek a lélekbe. Minthogy ez tiszta szemléletben jön létre, a lélek világosan felismeri, hogy ezeket teljesen lehetetlen megfelelően kifejeznie, hacsaknem egészen általános fogalmakkal... Az ilyenek azonban elégtelenek annak a teljes megértéséhez, hogy mi is az, amit ízlelt és megértett a lélek. Ha a kinyilatkoztatás az Istenről ad ismeretet, akkor lehetetlen abban megkülönböztetni az egyes részleteket. Az ilyen fönséges és szerető ismeretekben csak olyan lélek részesül, aki már elérkezett az istenegyesülés állapotára, mivel ezek az ismeretek már magát az egyesülést jelentik. Egy bizonyosfajta érintkezésmód ez a lélek és az Isten között... olyan, ami áthatja a lélek lényegét. Azon különféle ismeretek és érintkezések közül, amelyeket Isten kelt a lélek lényegében, már egyetlen egy is, nemcsak, hogy egy pillanat alatt megtisztítja minden tökéletlenségétől, amelyeket egy életen át sem tudott volna levetni -, hanem még rendkívüli kegyelmekkel és erényekkel is elhalmozza. Az adományok olyan gyönyörűségesek, hogy közülük már egyetlen egy is messzemenően kárpótolja a lelket az egész életében elviselt számtalan szenvedésért... A lélek saját erejével képtelen eljutni ilyen fenséges ismeretekre. Saját hozzájárulása nélkül, egyedül az Isten hozza benne létre, gyakran éppen akkor, amikor legkevésbé gondol reá vagy vágyódik utána. És minthogy ilyen hirtelenül és beleegyezése nélkül jutnak a lélekbe, azért nem szabad ezeket az ismereteket sem keresni, sem elutasítani, csak alázatos megadásban elfogadni, hogy Isten akkor és úgy hajtsa végre művét, ahogy neki tetszik.
Keresztes Szent János az ilyen kinyilatkoztatásoknál nem tanácsolja azt, amint az előbb tárgyaltaknál kívánt, - hogy ui. utasítsuk el azokat. Ezek az ismeretek már részei annak az egyesülésnek, amelyre az Isten el akar vezetni minket. Kedvéért az ember függetlenítse magát minden mástól, és „minden szenvedést alázatban, megadásban, mindenféle viszonzás reménye nélkül tisztán Isten iránti szeretetből... vállaljon magára. Ezek a kegyelmek... Isten különös szeretetének bizonyítékai olyan lélekkel szemben, aki önzetlenül átadja magát Istennek... Isten az egészen ráhagyatkozó és az Őt igazán szerető léleknek nyilatkoztatja ki magát”.
Az említett ismeretektől nagyon eltérnek a külső dolgokra vonatkozó ismeretek. A kegyelmi ismeretek a prófétaság lelkéhez tartoznak, és ahhoz, amit Pál a „szellemek megkülönböztetésének” (vö. 1Kor 12,10) nevez. Mélyen bevésődnek a lélekbe és igaz voltukról biztosan meggyőződünk. Mégis alá kell vetni ezeket is a lelki vezető ítéletének, mert a hit útja biztosabban vezet az Istennel való egyesülésre, mint a megértés útja. Így jut el egyes ember természetfölötti módon a természet dolgainak és erőinek a megismerésére. Néha ezek csak részleges és múlékony megvilágosítások; az előrehaladottaknál azonban általános és maradandó ismeretek is lehetnek. A lelki emberek a természetfölötti megvilágosodás erejével gyakran apró, külső jelekből is felderíthetik, mi megy végbe a másikban. Tudomásukra juthat továbbá a távollévők sorsa és tette is. Az ilyen ismereteket saját közreműködésük nélkül nyerik el. Az is lehetséges, hogy az ember egészen világos megismerésre jut el, anélkül, hogy figyelne arra, amit olvas vagy hall, sőt a hallható szónál is mélyebben megérti. Előfordul, hogy valaki ismeretlen nyelv szavait hallja és mégis tökéletesen megérti. Ezen a téren - (ellentétben az előzőkkel) - ismét tág lehetősége van a sátáni megtévesztésnek. Mindezektől a rendkívüliségektől eltekintve, az ilyen ismeretek az Istennel való egyesülés szempontjából kevésbé értékesek, és bizonyos veszélyekkel is járnak. Legjobb azért, ha elutasítjuk, beszámolunk róluk a lelki vezetőnek és tanácsát követjük. Az említett dolgokat a lélek csak passzívan fogadja be, „csak annyiban hatnak, amennyiben az Isten akarja, anélkül, hogy a lélek kibontakoztatná saját tevékenységét”.
Szorosabb értelemben látomásnak mondjuk azt, amit testi látás módján szemlélünk. Amit hallás útján fogunk fel, azt megszólításnak nevezhetjük, egyéb érzékek útján nyert észlelés a lelki érzés. Egyiknél sem játszik közre semmiféle forma, kép vagy alak. Természetfölötti beavatkozással történő közlésről és természetfölötti közvetítésről van szó. Habár ezek az észlelések magasabb rendűek és sokkal hasznosabbak, mint a testi érzékek útján szerzettek, mégsem kell velük foglalkoznunk, mert általuk „sokat veszít az értelem élességéből és elzárja ... maga elől a magányosság és a kifosztottság felé vezető utat...” A látomások testi vagy testnélküli létezőket állítanak lelki szemeink elé. A lélek képes arra, hogy bizonyos természetfeletti fényben lásson minden testi dolgot, legyen az akár mennyei, akár földi. Mi a test nélküli lényeket (Isten, angyal, lelkek) csak a „dicsőség fényében” láthatjuk, ebben az életben nem. Ha Isten ezeket a maguk lényege szerint akarná közölni a lélekkel, akkor ez azonnal elhagyná testét és elbúcsúznék ettől a halandó élettől. Kivételesen mégis része lehet valakinek ilyen látomásban, de csak úgy, ha az Isten hatályon kívül helyezi a természetes élet feltételeit, vagy - bár érvényben hagyja ugyan azokat - de a lelket teljesen kiemeli természetéből, ahogy például Szent Pál a harmadik égig ragadtatott (vö. 2Kor 12,2). Ilyen látomások azonban igen ritkák, csak azokkal történnek meg, (Mózes, Illés, Pál), akik az egyház Lelkének és az isteni Törvénynek a forrásai voltak. A dolgok szokásos rendje szerint a szellemi lényeket itt a földön nem láthatjuk tisztán és leplezetlenül az értelemmel, az ember lelke mélyén valamiképpen mégis megérezhet valamit abban a szerető megismerésben, amellyel egybe kapcsolódik Isten boldogító ölelésével. „Ez a szerető, de homályos ismeret a hit, amely ebben az életben eszközül szolgál az isteni egyesülésre, éppen úgy, amint a túlvilági életben a „dicsőség fénye” segít az Isten szemléletére”.
Itt már elővételeztünk olyasvalamit, amiről csak később beszélünk. Egyelőre azonban a testi dolgok lelki látomásait próbáljuk megvilágítani. Az értelem a természetfeletti fényben bensőleg úgy szemléli a testi dolgokat, ahogy a szem a természetes fényben lát. A lelki látás azonban sokkal élesebb és világosabb, mint a testi. Olyan, mint a villám fellobbanása, amely a sötét éjszakában a dolgokat egy pillanatra élesen felvillantja. A szellemi fény hatására olyan mélyen vésődnek a dolgok a lélekbe, hogy azokat - ha Isten kegyelme újból tudatosítja - pontosan úgy ismeri fel, ahogy először meglátta. Ezek a látomások nyugalmat, világosságot, mennyei örömet, tiszta szeretetet, alázatot hoznak létre és a szellemet felemelik Istenhez. Hatásaikban különböznek az olyan utánzatoktól, amelyekkel a sátán kápráztat el minket. A fenti hatásaik ellenére is el kell utasítanunk ezeket a látomásokat. Ha a lélek ezeket mint lelki kincseket összegyűjtögetné, akkor ez a sokféle benyomás, kép és személy lefoglalná belső világát, és megakadályozná, hogy a teremtmények lemondásán át az Istenhez vezető útra lépjen. Igaz ugyan, hogy az ilyen látomásokra való visszaemlékezés során eljuthat az istenszeretet bizonyos fokára. De sokkal magasabb fokra alkalmas a tiszta hit. Ha ez a hit a kifosztottság, a homály és a lelki szegénység erejével gyökeret ver a lélekben, akkor a remény és a szeretet is túlárad benne. Ez a szeretet nem bizonyos gyöngédség érzésében jelentkezik, hanem erőben, nagyobb bátorságban és eddig ismeretlen kedvességben nyilvánul meg. A mindenek feletti Istenhez, a Felfoghatatlanhoz „csak a teljes lemondás útján közeledhetünk”.
A kinyilatkoztatások kifejezésben Keresztes János a szellemi közlések két fajtáját foglalja össze: először azokat az értelmi megismeréseket, amelyek titkos igazságokat tárnak fel az anyagi vagy szellemi valóságból. Másodszor szorosabb és sajátos értelemben vett kinyilatkoztatásokat, amelyek útján isteni titkok jutnak tudomásunkra. A tisztán szellemi igazságok megismerése teljesen különbözik a testi dolgok előbb említett szemléletétől. Ezekben a Teremtőről és a teremtményekről szóló igazságokat ismerjük meg. Az ilyen kinyilatkoztatásokhoz összehasonlíthatatlan és kimondhatatlan gyönyörűség kapcsolódik. Oka ennek az, hogy az ilyen ismereteknek a közvetlen tartalma maga az Isten, és mélyen behatolnak egyik vagy másik isteni tulajdonságba... Ezek a közlések tartósan bevésődnek a lélekbe. Minthogy ez tiszta szemléletben jön létre, a lélek világosan felismeri, hogy ezeket teljesen lehetetlen megfelelően kifejeznie, hacsaknem egészen általános fogalmakkal... Az ilyenek azonban elégtelenek annak a teljes megértéséhez, hogy mi is az, amit ízlelt és megértett a lélek. Ha a kinyilatkoztatás az Istenről ad ismeretet, akkor lehetetlen abban megkülönböztetni az egyes részleteket. Az ilyen fönséges és szerető ismeretekben csak olyan lélek részesül, aki már elérkezett az istenegyesülés állapotára, mivel ezek az ismeretek már magát az egyesülést jelentik. Egy bizonyosfajta érintkezésmód ez a lélek és az Isten között... olyan, ami áthatja a lélek lényegét. Azon különféle ismeretek és érintkezések közül, amelyeket Isten kelt a lélek lényegében, már egyetlen egy is, nemcsak, hogy egy pillanat alatt megtisztítja minden tökéletlenségétől, amelyeket egy életen át sem tudott volna levetni -, hanem még rendkívüli kegyelmekkel és erényekkel is elhalmozza. Az adományok olyan gyönyörűségesek, hogy közülük már egyetlen egy is messzemenően kárpótolja a lelket az egész életében elviselt számtalan szenvedésért... A lélek saját erejével képtelen eljutni ilyen fenséges ismeretekre. Saját hozzájárulása nélkül, egyedül az Isten hozza benne létre, gyakran éppen akkor, amikor legkevésbé gondol reá vagy vágyódik utána. És minthogy ilyen hirtelenül és beleegyezése nélkül jutnak a lélekbe, azért nem szabad ezeket az ismereteket sem keresni, sem elutasítani, csak alázatos megadásban elfogadni, hogy Isten akkor és úgy hajtsa végre művét, ahogy neki tetszik.
Keresztes Szent János az ilyen kinyilatkoztatásoknál nem tanácsolja azt, amint az előbb tárgyaltaknál kívánt, - hogy ui. utasítsuk el azokat. Ezek az ismeretek már részei annak az egyesülésnek, amelyre az Isten el akar vezetni minket. Kedvéért az ember függetlenítse magát minden mástól, és „minden szenvedést alázatban, megadásban, mindenféle viszonzás reménye nélkül tisztán Isten iránti szeretetből... vállaljon magára. Ezek a kegyelmek... Isten különös szeretetének bizonyítékai olyan lélekkel szemben, aki önzetlenül átadja magát Istennek... Isten az egészen ráhagyatkozó és az Őt igazán szerető léleknek nyilatkoztatja ki magát”.
Az említett ismeretektől nagyon eltérnek a külső dolgokra vonatkozó ismeretek. A kegyelmi ismeretek a prófétaság lelkéhez tartoznak, és ahhoz, amit Pál a „szellemek megkülönböztetésének” (vö. 1Kor 12,10) nevez. Mélyen bevésődnek a lélekbe és igaz voltukról biztosan meggyőződünk. Mégis alá kell vetni ezeket is a lelki vezető ítéletének, mert a hit útja biztosabban vezet az Istennel való egyesülésre, mint a megértés útja. Így jut el egyes ember természetfölötti módon a természet dolgainak és erőinek a megismerésére. Néha ezek csak részleges és múlékony megvilágosítások; az előrehaladottaknál azonban általános és maradandó ismeretek is lehetnek. A lelki emberek a természetfölötti megvilágosodás erejével gyakran apró, külső jelekből is felderíthetik, mi megy végbe a másikban. Tudomásukra juthat továbbá a távollévők sorsa és tette is. Az ilyen ismereteket saját közreműködésük nélkül nyerik el. Az is lehetséges, hogy az ember egészen világos megismerésre jut el, anélkül, hogy figyelne arra, amit olvas vagy hall, sőt a hallható szónál is mélyebben megérti. Előfordul, hogy valaki ismeretlen nyelv szavait hallja és mégis tökéletesen megérti. Ezen a téren - (ellentétben az előzőkkel) - ismét tág lehetősége van a sátáni megtévesztésnek. Mindezektől a rendkívüliségektől eltekintve, az ilyen ismeretek az Istennel való egyesülés szempontjából kevésbé értékesek, és bizonyos veszélyekkel is járnak. Legjobb azért, ha elutasítjuk, beszámolunk róluk a lelki vezetőnek és tanácsát követjük. Az említett dolgokat a lélek csak passzívan fogadja be, „csak annyiban hatnak, amennyiben az Isten akarja, anélkül, hogy a lélek kibontakoztatná saját tevékenységét”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése