A szellem és a hit – A halál és a feltámadás [3]

A teremtmény alkalmatlan eszköz az Istennel való egyesülésre. A természetes és természetfeletti ismeret elégtelensége (1)

      Itt érthetjük meg Keresztes Szent János szívverését. Felismert egy nagy igazságot, amelynek hirdetésére sajátos küldetést érzett. Célunk, hogy egyesüljünk Istennel, utunk a keresztrefeszített Krisztus, a keresztre feszítettségben kell Vele eggyé válnunk. Ennek a folyamatnak egyetlen megfelelő eszköze a hit. Feltevését most úgy igazoljuk, hogy kimutatjuk: semmi más valóság vagy elgondolás se lehet a hitnél alkalmasabb eszköz. Szükséges, hogy minden eszköz megfeleljen céljának. Az Istennel való egyesülés eszköze csak az lehet, ami összekapcsol Istennel, és legjobban hasonlít Hozzá. Egyetlen teremtményről sem állíthatjuk ezt, bár mindegyik bizonyos kapcsolatban van Istennel és az Ő keze nyomát viseli. Mégis mondhatjuk, hogy Istentől a teremtmények felé nincs semmiféle kapcsolat, semmiféle lényegi hasonlóság. Isten léte és a teremtmények léte közti távolság végtelen. Lehetetlen ezért, hogy az értelem - akár égi, akár földi teremtmény közvetítésével - teljesen felfogja az Istent... Az angyalok és a szentek is oly távol vannak Isten lényegétől, hogy még általuk sem juthat az értelem egészen közel az Istenhez. Ez az állítás érvényes mindarra, „amit a fantázia elképzelhet, amit az értelem ebben az életben felfbghat”. A természetes világot az értelem érzéki képek és formák útján fogja fel. Az ilyen érzékelések azonban nem vezetnek közelebb Istenhez. Az evilágban hozzáférhető természetfeletti sem segítheti az értelmet Isten pontosabb megismerésére. Az értelem a saját belátásával nem képes megfelelő fogalmat alkotni, az emlékezet és a fantázia képei és formái együttesen sem tudják visszatükrözni az Istent. Az akarat sem képes olyan örömet és gyönyörűséget megismerni, ami hasonló lenne Istenhez. Az ember, - hogy eljusson Istenhez - inkább ne is akarjon ... mindent megérteni.., inkább legyek vak, vesse be magát a sötétségbe... anélkül, hogy kinyitná szemeit. Areopagita Dénes ezért nevezi misztikus teológiának a szemlélődést, vagyis titkos isteni bölcsességnek, a sötétség fénysugarának. 

      Az Istenhez vezető sötétség - mint már mondtuk - a hit. Egyetlen, egyesülésre vezető eszköz. A hit az Istent úgy állítja elénk, amilyen valójában: végtelen létében, szentháromsági egységében. A hit valami módon hasonlít számunkra Istenhez, amennyiben a hit is, az Isten is elvakítja az értelmet és sötétségbe borítja. A lélek ezért annál bensőségesebben egyesül Istennel, minél jobban betölti a hit. A Szentírás felhő képében jelzi a hit homályát; az Isten a felhőbe burkolózott az ószövetségi kinyilatkoztatásokban, Mózes előtt a hegyen (Kiv 19,9), és Salamon előtt a templomban(1Kir8,12). Ebben a homályban az igazság fénye rejtőzik. Egykor azonban fátyol nélkül fog felragyogni, ha életünkkel együtt a hit is véget ér. Átmenetileg azonban teljesen a hitre vagyunk utalva. A hitből eredő szemlélet homályos és általános ismeret, - amely nemcsak a természetes értelmi működéssel áll szemben, hanem a különböző természetfeletti megismerés módokkal is. Az értelem ugyanis részesedhet a jól megkülönböztethető és világosan felfogható természetfölötti ismeretekben is: ilyenek a látomások, kinyilatkoztatások, megszólítások és lelki érzékelések... Testi szemeinkkel is láthatunk másvilági alakokat: angyalokat, szenteket vagy valami szokatlanul fényes ragyogást. Hallhatunk rendkívüli szavakat, érezhetünk kellemes illatokat, kívánatos ízeket kóstolhatunk, jóleső dolgokat tapinthatunk. Ne vizsgáljuk azonban, jók-e vagy rosszak; utasítsuk azokat vissza! Isten ugyanis inkább a lélekkel közli magát mintsem az érzékekkel. A lélek ebben a közlésben nagyobb biztonságot érez és jobban halad előre, níg viszont az érzéki tapasztalások rendszerint veszélyekkel járnak. Az érzékek ugyanis azt „vélik”, hogy ítéletet mondhatnak szellemi dolgokról, noha annyira járatlanok ebben, mint az igavonó ökör a tudományban. Az érzékek terén könnyen közreműködhet a sátán is, mivel hatással van a testre. De még ha Istentől is származnak ezek az érzéki jelenségek, annál kevésbé segítik a lelket, minél külsőbbek, kevésbé ösztönöznek az ima lelkületére és azt a látszatot keltik, mintha nagyobb jelentőségük lenne és jobban vezetnének Istenhez, mint a hit. Ezek az érzéki jelenségek könnyen túlzott önbecsülésre is vezethetnek. A sátán szívesen felhasználja ezeket, hogy ártson a lelkeknek. Mindezekből az okokból nyilvánvaló, hogy legjobb az ilyen képeket elutasítani. Ha viszont ezek az érzéki örömök az Istentől erednek, a lélek akkor sem veszít semmit. Az Istentől származó közlés abban a pillanatban, amikor megérint, kifejti hatását a szellemi részben anélkül, hogy időnk lenne a fontolgatásra: akarjuk-e vagy sem? Ellentétben tehát a sátáni látomásokkal - amelyek megadják ugyan az első ösztönzéseket, de nem sodorhatják tovább, ha a lélek nem akarja - az isteni meglátások a lélek mélyére hatolnak, szeretetre indítják az akaratot és úgy működnek, hogy a lélek akarata ellenére sem képes nekik ellenállni. Még ezeknek az üdvös hatásoknak ellenére se vágyakozzék a lélek az ilyen isteni jelenségekre. Még pedig azért, mert: 

1. az érzékeket felülmúló hit rovására mehetnek és így eltéríthetik a lelket az istenegyesülés egyetlen eszközétől. 
2. Akadályozzák a lélek felemelkedését a láthatatlan világba. 
3. Gátolják a lelket az igazi önmegtagadásban és a lelki kiüresedésében. 
4. Az érzékekhez tapadt lélek már kevésbé fogékony az áhítat szellemére. 
5. Elveszítheti az Istentől kapható kegyelmeket, ha önzően csak a látomásokat hajszolja. 
6. És végül kaput nyithat a gonosz léleknek, hogy a hasonló jelenségekkel megtévessze. 

      Ha a lélek lemondásban él és „elfordul az ilyen érzéki jelenségektől, akkor a kísértő elhagyja, mert nem tud neki ártani. Isten viszont megelőző szeretetében elárasztja kegyelmeivel, és az alázatos és az önzetlen lelket mindenek fölé emeli, amint azzal a szolgával tette, aki a kicsiben is hű volt hozzá (vö. Mt 25,21)... Ha a lélek hűséges és tartózkodó, akkor az Úr lépésről lépésre elvezeti az isteni egyesülésre és átalakulásra”. 

      Amint a külső érzékek észlelését, így a belső érzékeket, a képzelőerő és a fantázia képeit is vissza kell utasítanunk. A képzelőerő megjeleníti a fantázia átformálja a megjelenített képeket. Mindkettő jelentős az elmélkedésben, ami az ilyen képekhez kapcsolódó megfontolás. (Így elképzelhetjük Krisztust a kereszten, a megostorozásnál vagy Istent dicsősége trónusán.) Az ilyen képek éppoly kevéssé alkalmas eszközök az Istennel való közvetlen egyesülésre, mint a külső érzékek tárgyai, minthogy a képzelőerő csak azt tudja létrehozni vagy a lélek elé tárni, ami a külső érzékek tapasztalatköréből jut hozzá... Ha a látott, hallott és érzett tárgyak eljutnak a képzeletbe, akkor azoknak a mintájára hasonlókat alkot, ám ezek sem magasabb rendűek az érzéki dolgoknál. Minthogy ... semmi teremtett dolog sincs belső kapcsolatban az isteni lényeggel, így semmi sem lehet az Istennel való egyesülésnek a közvetlen eszköze azokból, amit az ember elképzelhet. A kezdőknek még szükségük lehet arra, hogy Istent, mint nagy tüzet, ragyogó fényt vagy valami hasonlót képzeljék el és így az érzékelhető dolgok képében az Isten szeretetre indítsa és lángra lobbantsa őket. A képzelőerő és a fantázia képei azonban csak távolabbi eszközök. A lelkeknek „rendszerint át kell haladni rajtuk, hogy elérjenek céljukhoz, a lelki nyugalom helyére. Itt csak menjenek át, és ne időzzenek hosszasan, mert különben sohasem érnek célba...”
      Az elmélkedés fokának elhagyására az az alkalmas idő, amikor már együtt van a három ismertető jegy, melyeket jól ismerünk az érzékek sötét éjszakájából. Ezek a jegyek a következők: - Ha a lélek már nem talál többé semmi örömet, se felüdülést az elmélkedésben; - ha már semmi más dologgal nem hajlandó foglalkozni; - és ha már legszívesebben teljes nyugalomban Istennél lenne és részesedne Isten általános, szerető ismeretében. A szerető megismerés rendszerint sok előző és fáradságos elmélkedés gyümölcse, mivel az egyes megismerésekben szerzett hosszú gyakorlás után lett a lélek maradandó állapota. Megtörténhet az is, hogy Isten előző gyakorlatok nélkül, váratlanul, egyszerre a szemlélődés és a szeretet állapotába helyezi a lelket. Ebben az általános, szerető megismerésben nincs semmiféle fokozatos megkülönböztetés és nem is megy részletekbe. Ha ilyenkor a lélek imádkozni kezd, akkor úgy szívja magába a szerető megismerést, - minden fáradtság nélkül és gyönyörrel - mint akinek a tenyerében van a víz. Nincs szüksége arra, hogy az előző elmélkedések, képek és elképzelések segítségével - mintegy mély kútból - vödörrel merítsen. Mihelyt eljut Istenhez, részesül abban a homályos, szerető, boldogító és megnyugtató megismerésben, amely a lelket bölcsességgel, szeretettel, és gyönyörrel itatja. Minden nyugtalansága és vívódása viszont állapotának félreértéséből származik, abból, hogy minden áron vissza akar térni a most már terméketlen elmélkedéshez.
      A szemlélődésben a szellemi képességek: az emlékezet, az értelem és az akarat együttesen működnek. Az elmélkedésben és a megfontolásban Keresztes Szent János az érzéki képességek tevékenységét látja. Az általános megismerés abban az egészen tiszta lélekben van jelen, amely mentes mindenféle benyomástól és egyedi ismerettől. Minél tisztább, egyszerűbb, tökéletesebb, szellemibb és bensőségesebb ez az általános megismerés, annál szabadabb és gyöngédebb lesz, és annál jobban kivonhatja magát az érzéki benyomások alól. A lélek egészen elfeledkezik magáról és mintegy időn kívül él. Az ilyen állapotban az ima egészen rövidnek tűnik, még ha órák hosszat tartott is. Ez a rövid imádság „az egekig hatol, mert az ilyen lélek magába fogadja a mennyei megismerést”. Hatására az egész kedélyvilága bizonyos módon felemelkedik a mennyei ismeretekre és egyidejűleg elidegenedik és elszakad minden földi dologtól, formától és képtől. Ez az állapot többnyire magával ragadja az akaratot is, elmeríti a szerelem örömeibe anélkül, hogy tudná, ki is szerelme tárgya. A léleknek egyetlen tennivalója ebben az állapotban, hogy befogadja az Istentől közölt felvilágosításokat, kinyilatkoztatásokat és egyéb behatásokat. Ragyogó, tiszta fény árad szét benne, amihez semmi más sem hasonlítható. Minden tárgyhoz vagy megfontoláshoz való kötődés csak útját állná ennek a finom és egyszerű fénynek, úgy amint a felhő tolul a napfény elé... Igaz, hogy a fény sohasem hiányzik egészen a lélekből, mégis a teremtményi formák és leplek elzárják a lelket és úgy beburkolják, hogy a fény nem tud beáradni. Mihelyt azonban megszabadul ezektől az akadályoktól és leplektől, és átadja magát a teljes lelki szegénységnek és önkiüresítésnek, akkor a lélek átlátszóvá és tisztává lesz és hasonlítani kezd a tiszta és áttetsző isteni Bölcsességhez, aki az Isten Fia. Belé árad „Isten békéje és nyugalma... Isten ... csodálatos megismerésével együtt, amelyet magába foglal az isteni Szeretet”. A szeretetegyesülésnek ebben a fönséges állapotában Isten már nemcsak „látomásban, képzelőerőben vagy másféle képnek titokzatos leple alatt közli magát, hanem szemtől szembe... (vö Szám 12,6kk), vagyis mintegy ajkával megérinti a lelket a szeretetben, tiszta isteni lényegiségében Isten ajka szeretetben megérinti a lélek ajkát azaz szellemi akaratát”. Eddig azonban hosszú utat kell megtennie az embernek. Isten fokozatosan vezeti a lelket a magas csúcsra. Alkalmazkodik az ember természetéhez. Kezdetben a lelkieket inkább külső, nyilvánvaló ... módon, elképzelések, képek és érzékelhető dolgok útján tanítja ... hol természetes, hol természetfölötti módon. Előbb a saját értelme használatával vezeti, majd lassan felemeli a fönséges isteni szellemhez. Az isteni nevelési tervbe beilleszkednek a képzelőerő látomásai is. Ügyelnünk kell „Isten szándékaira és akaratára vagyis az áhítat szellemére. Csakis erre a célra szánja a látomásokat. De, hogy mit adna az Isten abban az esetben, ha az ember érzékek segítsége nélkül, szellemileg is képes lenne egy látomást ... megragadni, - arról itt most nem beszélünk”.

A szellem és a hit – A halál és a feltámadás [2]

A lelki erők kiüresítése, mint a keresztút és a kereszthalál

        Az átalakító egyesüléshez szükséges kiüresítést az értelemben a hit hozza létre, az emlékezetben a remény, az akaratban pedig a szeretet valósítja meg. A hitről már elmondtuk, hogy az értelemnek biztos, de homályos ismeretet ad. Istent megközelíthetetlen fénynek, felfoghatatlan végtelennek mutatja, olyannak, akivel szemben a természetes erő felmondja a szolgálatot, és az értelem felismeri semmiségét, tehetetlenségét, ugyanakkor pedig Isten nagyságát. A remény az emlékezetet üresíti ki, mert a még meg nem valósultakra irányul. „A remény, ami teljesedni látszik, többé már nem remény” (Róm 8,24). A remény megtanít arra, hogy mindent Istentől várjunk, semmit se magunktól vagy más teremtménytől. Istentől várjuk a végtelen boldogságot, ezért mondunk le az életben minden élvezetről és birtoklásról. A szeretet végül mindentől megszabadítja az akaratot és csak arra kötelezi, hogy Istent szeresse mindenek fölött. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha már megszűnik a teremtmények iránti vágyódása. A teljes önkiüresítésnek ezt az útját már egyszer olyan keskeny útnak neveztük, amire csak kevesen találnak rá. (vö. Mt 7,14). Ez az út vezet a tökéletesség magas hegyére, és csak azok járhatják végig, akiket semmiféle teher nem húz vissza. Erre a keresztútra hívja meg Jézus tanítványait: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen, mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki elveszti értem, ... megmenti életét” (Mk 8,34k). Amit Jézus itt kíván, az nem csupán némi visszavonultság vagy csekélyke javulás ilyen vagy olyan szempontból, és nem is csak egy kicsivel több ima és önmegtagadás, miközben megőrizzük a vigasztalást és a lelki érzelmeket élvezzük. Akik megelégednek ennyivel, azok, - mint a haláltól - úgy borzadnak, ha ezzel a különös tökéletességnek akár csak a nyomaival is találkoznak, amely az Istenben való minden lelki édességtől történő megfosztottságban, szárazságban, undorban és fáradtságban nyilvánul meg. Az igazi lelki kereszt, a szegénység mezítelensége Krisztus szellemében. „A másik úton csak önmagunkat keressük Istenben... ami pontosan ellentéte a szeretetnek. Önmagunkat keresni Istenben annyit jelent, hogy csak ajándékokat és gyönyörűségeket várunk Tőle... Istent magáért keresni nem csupán Isten iránti szeretetből való lemondást jelent, hanem azt is, hogy készek vagyunk Krisztus kedvéért elfogadni Istentől és a világtól azt, ami legkevésbé szolgál tetszésünkre”. Saját lelkünket „gyűlölni” és éppen ezzel megmenteni annyit jelent, mint Krisztus kedvéért lemondani mindarról, amit akaratunk valaha is megkívánhat és csak azt megtartani, amiben a kereszt keserűsége van. Az Úrral együtt kiüríteni a kelyhet (vö. Mt 20,21), annyi, mint egyaránt meghalni az érzéki és a szellemi természetnek. Csak így járhatunk a keskeny úton. Itt csak önmegtagadás van.... és kereszt. A kereszt az a vándorbot, amire támaszkodhatunk és ami nagyon megkönnyíti előre haladásunkat. Ezért mondja az Úr: „Az én igám kedves, az én terhem könnyű” (Mt 11,30). Ez a teher a kereszt. Mihelyt az ember rászánja magát, hogy magára vegye a keresztet, vagyis... Isten kedvéért csak a fáradságosat keresi és örömmel vállalja magára, valóban nagy megkönnyebbülést és édességet talál benne és elszakad mindentől anélkül, hogy bármit is kívánna - így járja a maga útját.

      Ellenben, ha önző módon ragaszkodik valamihez - legyen az isteni vagy földi dolog - akkor még nem szakadt el mindentől, nem üresedett ki mindenből. Ezért nem is tudja a keskeny úton megvetni a lábát és járni rajta. A szellemi lelkeknek be kell látniuk, hogy ez az Istenhez vezető út nem a sok elmélkedés, nem is bizonyos fajta lelki gyakorlatok vagy örömérzések sokasága, ... hanem „csak az egy szükséges”... tagadjuk meg önmagunkat komolyan és belsőleg, hogy Krisztus kedvéért készek legyünk a szenvedésre és meghalni minden szempontból. Aki ... ezeket gyakorolja, az ezeken felül még sokkal többet talál és ér el. Aki viszont ezeket a gyakorlatokat elmulasztja ... annak a többi erénygyakorlat olyan, mint a buborék. Mert nem is segítenek az előre haladásban, még ha a lelkek nagyszerű elmélkedésre képesek is és angyali módon érintkeznek Istennel. A mi utunk Krisztus. Minden annak megértésén múlik, hogyan éljünk Krisztus példája szerint.

      „Először is vitathatatlan: hogy Krisztus meghalt, lelki értelemben egész földi élete folyamán meghalt az érzékieknek és természetes értelemben meghalt halálában. Élete folyamán - mint mondja – az Emberfiának nincs hová fejét lehajtsa (vö. Mt 8,20), még inkább vonatkozik ez a halálára. Másodszor az is bizonyos, hogy Krisztus halála pillanatában teljesen magára maradt, szinte megsemmisült, mivel az Atya a legnagyobb szárazságban minden enyhület és vigasz nélkül hagyta. Ezért kiáltott fel a kereszten: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem ?” (Mt 27,46). Ez volt Jézus legnagyobb elhagyatottsága, amit élete folyamán érzékeiben átélt. De éppen ezzel nagyobb dolgot valósított meg, mint amit élete minden jelével és csodájával együtt tett... Megvalósította az emberi nemnek kegyelmi kiengesztelését és egyesítését Istennel. És ez abban a pillanatban történt, amikor az Úr legteljesebben megsemmisült... Megsemmisült az emberek előtti becsületében, hiszen akik látták a kereszten meghalni, kigúnyolták. Megsemmisült emberi természetében, hiszen a halálban a természet szertefoszlik. Az Atya fosztotta meg ebben a pillanatban minden segítségtől és vigasztalástól, teljesen magára hagyta úgy, hogy Jézus teljesen kiüresítette önmagát, megsemmisült, szinte feloldódott a semmiben, hogy így eltörölje a bűnt és az embert Istennel egyesítse... Az igazán szellemi lélek értse meg Krisztus titkát, azét a Krisztusét, aki az Istennel való egyesülésnek az ajtaja és útja. Így látja be a lélek, hogy annál bensőségesebben egyesül Istennel, minél inkább megsemmisíti önmagát Istenért érzékiekben és szellemiekben. És ha ebben a mélységes megaláztatásban szinte feloldódik a semmiben, akkor valósul meg a lélek szellemi egyesülése Istennel; így eljut arra a legmagasabb fokra, amit itt ezen a földön elérhet. A szellemi egyesülésnek ez a foka már nem a lelki felüdülésben és gyönyörködésben áll, hanem az élő testben megvalósult kereszthalálban, ami egyaránt kiterjed az érzékiekre és a szellemiekre, a külsőre és a belsőre”.

A szellem és a hit – A halál és a feltámadás [1]

A lélek sötét éjszakája

      

      Keresztes János a lélek éjszakáját keskeny útnak nevezi. Előbb még a hit útjának mondtuk, és éjféli sötétségnek neveztük. A hitnek ezek szerint uralkodó szerepe van a lélek éjszakájában. Ezt az állítást, hogy megvilágítsuk, meg kell magyaráznunk, mit ért Szent János a szellemen és a hiten. Ez nem könnyű feladat. Minden írása hátterében ott van a szellem ontológiája. Erről nincs külön tanulmánya és talán nem is foglalkozott azzal, hogy elméletileg kidolgozza a benne élő habituális (állapotszerű) tudást és meghatározza annak egyes megnyilvánulásait. Még kevésbé valószínű, hogy végig gondolta volna, honnan származik tudása. Keresztes Szent János célkitűzése nem kívánta, hogy ezeket megvilágítsa. Ennek a szellemtörténetileg egyébként jelentős kérdésnek az elemzése nagyon eltérítene utunktól. Nem mellőzhetjük azonban azt a tárgyi kérdést, mit értett János szellemen és hiten? A kérdésre csak annak alapján válaszolhatunk, amit elmond nekünk a lélek éjszakájáról. Jelentős nehézséget okoz, hogy a szerző a sötét éjszakát kétszer is tárgyalja. A Kármelhegy Útjában és a Sötét Éjszaka magyarázatában, és mind a két rész befejezetlen maradt.

1. A lelki erők kiüresednek az aktív éjszakában

A hit éjszakája, mint az egyesülés útja

      A második éjszaka sokkal sötétebb, mint az első. Az első éjszaka ugyanis az ember alacsonyabb, érzéki részét érinti és ezért inkább külsődleges. A hit éjszakája ezzel szemben a magasabb, az értelmi képességeket belülről ragadja meg, megfosztja a lelket az értelem fényétől vagy szinte megvakítja.

      A teológusok a hitet a lélek biztos, tartós, de sötét állapotának nevezik (habitus). Sötétnek mondható, mert a lélek elé tárja, hogy higgye az Istentől kinyilatkoztatott igazságokat, olyan igazságokat, amelyek a természetes fényt és az emberi értelmet minden szempontból fölülmúlják. Innen van, hogy a hitben kapott ragyogó fény homályos sötétségnek mondható az értelemben. Mert a nagyobb fény kioltja és legyőzi a kisebbet. „Így nyeli el és győzi le a hit fényének nagy ereje értelmünk fényét, azt, amely önmagától csak a természetes megismerésre juthat el” Ugyanakkor az értelemnek a természetfeletti befogadására is megvan a képessége, akkor ha Isten fel akarja emelni a természetfeletti ismeretre. Az értelem önmagától csak természetes ismeretre tehet szert természetes módon, úgy amint az érzékek a tárgyat eléje tárják. „Így az értelem a dolgokról nyert képzeteket és benyomásokat önmagukban vagy hasonlatok alapján ragadja meg”. Ha valakinek olyasmiről beszélünk, amit még sohasem látott és olyan hozzá hasonlót sem ismert, ami nyomra vezetné -, akkor a nevét megtanulja, de nem tud képet alkotni a dologról, így van a vakonszületett ember a színekkel.

És így vagyunk mi a hittel is. Olyan dolgokról tudósít minket, amelyeket sohasem láttunk vagy hallottunk és nem is ismerünk hozzá hasonlót. Csak elfogadhatjuk azt, amit mondanak nekünk, miközben akár ki is kapcsolhatjuk természetes ismeretünk fényét. Bele kell egyeznünk abba, amit hallunk -, anélkül, hogy értelme közelebb jutna hozzánk. - Ezért (mondhatjuk, hogy) a hit a lélek számára egészen sötét éjszaka. Éppen ezáltal kapja meg a lélek a hit fényét, azt a tökéletes bizonyosságú tudást, amely felülmúl minden más ismeretet és tudományt, úgy, hogy csak a tökéletes szemléletben juthat el a hitnek a helyes felfogására. Ezért mondja az Írás: „Si non credideritis, non intelligetis” (Ha nem hisztek, nem juttok el a belátásra) (vö. Iz 7,9b).

      Mindebből nemcsak az lesz világos, hogy a hit sötét éjszaka, hanem hogy egyben út is. Út a cél felé, amelyre a lélek törekszik: az Istennel való egyesüléshez. Egyedül a hit ad valamiféle ismeretet Istenről. És eljuthatna-e az ember az Istennel való egyesülésre, ha Őt nem ismerné? Az ember, hogy eljuthasson a hittől a célhoz, helyesen kell viselkednie. Önként és saját erejéből kell belépnie a hit éjszakájába. Miután az érzékek éjszakájában minden teremtmény iránti vágyról lemondott, most meghal természetes erőinek, érzékeinek, sőt: értelmének is, hogy valóban eljusson Istenhez. Maga mögött hagyja a természetest, hogy elérhesse a természetfölöttit. Ha az Isten már természetfeletti javakkal is megajándékozta, akkor azokról is le kell mondania. Szakadjon el mindentől, amit még felfoghat. „Úgy éljen, mint vak a homályban, támaszkodjék a sötét hitre, a hitet válassza fényének és vezetőjének és semmi olyasmire ne hagyatkozzék, amit megért, élvez, érez vagy elképzel. Mert mindez csak sötétség, ami tévedésbe viszi vagy feltartóztatja. A hit pedig fölülmúl minden ilyen értést, elvezetet, érzést és elképzelést”. A lélek legyen teljesen vak, hogy eljusson a hit tanítására. Aki még nem egészen vak, az abban bízik, amit lát, és nem hagyja magát vezettetni. Így van ez a lélekkel is. Csak ha arra hagyatkozik, amit Istenről élvez, érez vagy tud, akkor ezen az úton még könnyen eltévedhet, elakadhat, mert nem adta át magát a hitnek, pedig mégiscsak ez az igazi vezetője. Istennel akkor egyesül, ha egyszerűen hisz Isten jelenlétében. Ez azonban nem az értelemnek, a képzeletnek vagy az akaratnak a dolga, mert ebben az életben az ember nem képes felfogni, hogyan létezik Isten. Legyen valakinek mégoly nagyszerű benyomása Istenről, ismerje Őt vagy élvezze Őt, mégis mérhetetlen távolságban van attól, hogy Istent igazán birtokolja. Ha a lélek ebben az életben eggyé akar válni azzal az Istennel, akivel a másvilágon a dicsőség fényében fog részesedni, - amint Szent Pál írja - szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív fel nem fogta (vö. 1Kor 2,9; Iz 64,4), - akkor „amennyire lehetséges teljesen érzéketlen legyen mindaz iránt, amit a szem megláthat, a fül meghallhat, a fantázia elképzelhet és a szív befogadhat (a szívvel itt az emberi lelket jelöljük)”. Ha azonban az ember még mindig a saját erőire támaszkodik, akkor csak még több nehézséget és akadályt gördít maga elé. Saját útjának elhagyása viszont annyit jelent, hogy rálépett a célhoz vezető igazi útra. Emberi természetünk feladása elvezet ahhoz a Célhoz, amely minden természetet felülmúl: az Istenhez. Ha a lélek ebbe az állapotba elérkezett, már nem ismer és nem is kötődik semmiféle természethez vagy emberi módhoz. Többé semmit sem akar különös módon ízlelni vagy érezni, „mivel most már minden lehetőt birtokol, úgy, mint akinek semmije sincs, és mégis mindene megvan”6. Külsőleg és belsőleg minden természetes korlátot levet és minden kötöttség nélkül belép a természetfölöttibe, oda, amely semmiféle természetit és sajátos módot sem ismer, mert ez a természetfeletti lényege szerint minden természetit magába foglal. Az emberi lélek emelkedjék felül mindazon a szellemin, amit természetes módon felismerhet, megízlelhet vagy megtapasztalhat. Ha ezeket a természetes dolgokat még nagyobbra tartja, akkor egyre inkább eltávolodik a legfőbb Jótól. Ha viszont a legfőbb Jóhoz hasonlítva kevésre értékeli azokat, „akkor a lélek hatalmas léptekkel közeledik a sötétségben az egyesüléshez a hit útján”.

      Keresztes Szent János jobb megértésül erre a helyre iktatja be a lelki egyesülésről szóló rövid magyarázatát. Itt azonban Istennek nem arról a lényegi egyesüléséről van szó, amellyel a dolgokat létükben fenntartja, hanem a léleknek Istenben való szerető egyesülését és átalakulását írja le. Ez a szeretetegyesülés azonban nem állandó, úgy, mint a lényegi egyesülés, - hanem csak akkor valósul meg, ha a lélek eljutott az istenhasonlóságra a szeretetben. Isten lényegi egyesülése a dolgokkal természetes -, a szeretetegyesülése viszont természetfölötti. Ez a természetfölötti egyesülés akkor jön létre, ha a lélek akarata és az Isten akarata annyira eggyé válik, hogy már semmi sincs, amiért egyik a másiknak ellentmondana. Ha tehát a lélek tökéletesen kiüresíti magát abból, ami az isteni akarattal ellenkezik, úgy hasonul Istenhez, hogy a szeretet útján átalakul Istenbe. Ki kell üresítenie magából nemcsak az Isten akaratával ellenkező minden cselekvést, hanem minden, vele ellenkező szokást is... Mivel egyetlen teremtmény sem ér fel és felel meg Isten lényegének, ezért az emberi léleknek el kell szakadnia minden teremtménytől, minden művétől és a saját képességeitől is... Csak így alakulhat át Istenbe. Az isteni fény eredetileg természetes módon lakik a lélekben. Ha viszont megszabadul mindattól, ami nem Isten - mert Isten a Szeretet! - csak akkor világosodhat meg és alakulhat át Istenbe. Csak úgy közli természetfölötti létét, hogy a lélek megérzi, részese Istennek és sajátjának tartja mindazt, ami Istené. Ilyen messzire vezet az egyesülés: mindaz, ami az Isten vagy a lélek tulajdona, közös lesz ebben a közlésben és átalakulásban. Már inkább Istennek látszik a lélek, mint léleknek. A lélek részesedik Istenben, de úgy, hogy átalakulásában is megtartja „saját természetes, az istenitől egészen különböző létét”.

Az érzékek passzív éjszakája, lelkiszárazság

A keresztrefeszítettség passzív éjszakája

      Az aktív belépés a sötét éjszakába is csak azért lehetséges, mert Isten kegyelme az embert megelőzi, vonzza és az egész úton támogatja. Azonban a megelőző és a segítő kegyelem kezdőknél még nem jelenti a sötét éjszakát. Isten úgy bánik a kezdőkkel, mint gyöngéd anya kis gyermekével: karján hordja, tejjel táplálja. Az ilyen lelkek még bőséges örömben és vigaszban részesülnek az imádság, a szemlélődés és az önmegtagadás gyakorlataiban. Ez az öröm indítja őket arra, hogy rászánják magukat a lelki életre. Még nem veszik észre, hogy milyen tökéletlenek és mennyi hibát követnek el erénygyakorlataikban. Szent János élő példákon mutatja be, hogy a kezdőknél mind a hét főbűn megtalálható, de lelki síkra emelten. Ilyen például a lelki kevélység, amikor az ember kegyelmeit és erényeit saját magának tulajdonítja, másokat pedig lenéz. Inkább ő oktat ki másokat, mintsem hogy elfogadjon tőlük valamit. Vagy a lelki kapzsiság: az ilyen nem tud betelni a könyvekkel, keresztekkel, rózsafüzérekkel, stb. Csak úgy szabadulunk meg az ilyen hibáktól, ha elszokunk a vigasztalások tejétől és szilárdabb eledellel táplálkozunk. „Ha a kezdők egy ideig az erények útján jártak, a szemlélődésben és az imában hűségesnek bizonyultak és az ezekben talált édesség és élvezet segítségével az evilági dolgokhoz való ragaszkodástól megszabadultak -, akkor végül lelkileg úgy megerősödnek Istenben, hogy képesek a teremtmények iránti vágyaikat megfékezni. Ezek után Isten kedvéért némi nehézséget és lelki szárazságot is el tudnak viselni anélkül, hogy visszavágyódnánk azokra a régi jó időkre, amikor a lelki gyakorlatokban több gyönyörűséget éreztek... Ekkor Isten az eddigi fényt elhomályosítja, bezárja előttük az ajtót, eltömi a Lélek édes vizének azt a forrását, amelyből eddig kedvük szerint ihattak. Most ... olyan lelki sötétségbe helyezi őket, hogy képzeletükkel és gondolataikkal nincs hová fordulniuk. Minden lelki gyakorlat ettől kezdve ízetlennek és ellenszenvesnek látszik. Itt nem a bűnök és tökéletlenségek következményeiről van szó, hanem a sötét éjszakának a tisztító szárazságáról, amelynek három ismertetőjegye van.

      1. A lélek már nem leli semmi örömét a teremtményekben.

      2. „Szorongással és aggódással gondol Istenre; azt hiszi, hogy nem jól szolgál Neki, azért esett vissza (lelki életében), mivel az isteni dolgokban nem érez semmiféle örömet”. Nem aggódna akkor, ha tudná, hogy szárazságát lanyhasága okozza. A tisztító szárazságban azonban mindig elevenen él az istenszolgálat vágya. Míg a lélek megerősödik, az érzéki élet az élvezetek hiányában eltompul. „Isten az érzéki képességek javait és erőit átviszi a lelkiekre, és minthogy az érzékeknek és a természetes erőknek semmiféle fogékonyságuk nincs a lelkiekre, ezért a nélkülözésben szárazzá és üressé válnak. Az ember érzékeinek ugyanis semmiféle hajlandóságuk sincs a lelkiekre. Mert amitől a lélek felüdül, az a testnek ellenszenves, nem serkenti cselekvésre. A lélek ugyanakkor bőségesebb táplálékban részesül, a korábbinál jóval erősebb, éberebb és körültekintőbb lesz arra, hogy Isten szolgálatában semmi hibát se kövessen el”. Az ember azonban még nincs hozzá szokva a lelki édességekhez, ezért kezdetben csak szárazságot és kedvetlenséget érez.

      3. A tisztító szárazság abból is felismerhető, hogy az ember többé nem képes szemlélődni és elmélkedni és minden erőfeszítése ellenére sem képes képzelőerejét használni... Isten ebben az állapotban többé már nem az érzékek útján közli magát a lélekkel, ahogy ezt korábban, a kereső elmélkedés útján tette..., Isten ezután tisztán szellemi úton közli magát. Az ember már nem a gondolatok egymásutánjában, hanem az egyszerű szemlélet tényében fogja fel az isteni közlést, amire pusztán belső vagy külső érzékei nem képesek. Ez a sötét és az érzéki embernek annyira száraz szemlélődés „valami rejtett és titokzatos dolog annak is, aki megtapasztalja”... A tisztító szárazság „a lélekben hajlandóságot és vágyat kelt a magányra és nyugalomra, amelyben nem képes és nem is akar semmi határozott dologra gondolni”. Ha a lelkek most nem türelmetlenkednek, „akkor hamarosan nyugalomba részesülnek és minden dolgot elfeledve rendkívüli felüdülést nyernek. Az üdítő frissesség olyan gyöngéd, hogy a lélek rendszerint nem is érezhetné akkor, ha mohón vágyódna rá vagy túlzottan hajszolná annak élvezetét... Hasonló a levegőhöz, amely rögtön eltűnik, ha kézzel akarjuk megfogni... Isten ebben az állapotban olyan sajátos úton vezeti a lelket, hogyha (a lélek) saját erejéből és képességéből akarna valamit tenni, inkább akadályozná Isten művét, mintsem elősegítené. Isten az érzéki embernek a szárazsággal olyan békét ajándékoz, amely szellemi és nagyon értékes, „hatása nyugodt, gyöngéd, megnyugtató és békés -, teljesen eltér a korábbi élvezetektől, amelyek sokkal érezhetőbbek és érzékekkel foghatóbbak voltak”. Így érthető, hogy mi csak az érzéki embernek halálát érezzük és nem (tapasztaljuk) az új életnek a betörését, ami (emögött a halál) mögött elrejtőzik.

      Nem túlzás, ha a lelkeknek ebben az állapotban elviselt szenvedéseit keresztrefeszítettségnek nevezzük. Tehetetlenségükben olyanok, mint akiket (keresztre) szegeztek. A lelki szárazsághoz járul még az a gyötrő félelem, hogy tévúton járnak. Abban a hiszemben élnek, hogy minden lelki javukat elveszítették, és Isten is elhagyta őket. Minden erejükkel azon fáradoznak, hogy korábbi módon tevékenykedjenek, de semmit sem érnek el, csak megzavarják azt a békét, amit Isten adott nekik. Ilyenkor semmi mást nem szabadna tenniük, mint megőrizniük türelmüket, kitartaniuk az imádságban minden egyéb tevékenység nélkül. Isten csak azt kívánja, hogy lelküket minden ismerettől és gondolattól mentesen, szabadon és nyugalomban őrizzék meg. Ne aggódjanak azon, hogy miről kellene gondolkodniuk, miről kellene elmélkedniük, - elegendő, ha szeretettel Istenre figyelve nyugodtan kitartanak. Zárjanak ki magukból mindenféle aggódást, fontoskodást, sőt azt a túlzott kívánságot is, hogy Istent érzékeljék vagy megízleljék. Megfelelő lelki vezetés nélkül az ilyenek csak gyötrődnek, és még az a gondolat is megkísérti őket, hogy az imádsággal csak vesztegetik az időt, és ezért a legszívesebben abbahagynák. Ha viszont nyugodtan ráhagyatkoznak a sötét szemlélődésre, akkor hamarosan megérzik azt, amit a Sötét Éjszaka második sora mond: „szerelmem izzó lángra lobban”. „Mert a szemlélődés nem más, mint Isten titokzatos, békés, szeretetáramlása. Ha nem ütközik akadályba, akkor a szeretet Lelke lángra lobbantja a lelket”.

      Eleinte ez a szeretetláng még nem vehető észre. A lélek inkább csak szárazságot és ürességet érez, fájdalmas szorongást és aggódást. És ha valamit mégis felfog ebből, akkor ez a gyötrelmes vágyódás Isten után; a szeretet fájó sebe. Csak később ismeri fel, hogy Isten az érzékek éjszakáján át vezetve akarja megtisztítani és a szellemi léleknek alávetni. Akkor felkiált: „Mily boldogság a részem!” És világos lesz előtte, hogy az akkori „óvatlan kiosonása” milyen előnyt jelentett neki: megszabadította az érzékek szolgaságától, fokozatosan szakította el vonzalmát minden teremtménytől és az örök javak felé fordította. Az érzékek éjszakája volt az a szűk kapu (vö. Mt 7,14), ami az életre vezette. Mostantól kezdve ezen a keskeny úton kell járnia a lélek éjszakájában. Ilyen messzire csak kevesen jutnak el, de már az első éjszaka ajándékai is rendkívül gazdagok: a lélek önismeretre tesz szert, így jut el saját nyomorúságának belátására, többé már semmi jót sem tulajdonít önmagának és megtanulja, hogy nagyobb odaadással járuljon Isten színe elé. Igen, csak most tűnik fel előtte Isten nagysága és fönsége. Mivel a lélek megszabadult érzékeinek támaszaitól, megvilágosodik és hozzáférhetővé válik az igazságnak. Ezért mondja a zsoltáros: „Érted sóvárog a testem, mint a száraz, úttalan, kiaszott föld. Téged keres tekintetem a szent sátorban, hogy erődet és dicsőségedet megláthassam” (Zsolt 63,2k). A zsoltáros ezzel azt akarja mondani, „hogy nem a lelki örömök és a sokféle élvezet, hanem az érzéki ember szárazsága és kifosztottsága... az Isten megismerésének az előfeltétele és eszköze... Keresztes János az „úttalan földön” azt érti, hogy képtelenek vagyunk logikus következtetéssel fogalmat alkotni Istenről, kutató gondolkodással vagy a képzelet segítségével sem jutunk előre.

      A szárazságban és az ürességben a lélek alázatossá lesz. Eltűnik korábbi kevélysége, mert önmagában semmi okot sem talál arra, hogy másokat lenézzen. - Most embertársait sokkal tökéletesebbnek látja és ezért szeretet és nagyrabecsülés ébred irántuk szívében. Túlzottan leköti saját nyomorúsága is, ezért nem foglalkozik másokkal. Tehetetlenségét látva alávetett és engedelmes lesz, arra vágyódik, hogy tanítsák és így jusson el a helyes útra. Lelki mohóságából is végleg kigyógyul. Már semmiféle lelki gyakorlatban nem leli örömét, ezért nagyon mértékletes lesz; mindent, amit tesz, az Istenért teszi anélkül, hogy saját kielégülését keresné. Hasonló a helyzet egyéb tökéletlenségénél is. A tökéletlenségekkel együtt minden zavar és nyugtalanság is megszűnik. Mélységes béke és állandó Istenre gondolás költözik a lélekbe. Egyetlen gondja, hogy még nem tetszik eléggé Istennek. A sötét éjszaka így lesz az erények iskolája, ahol az ember csak odaadást és türelmet gyakorol. Hűségesen kitart a lelki életben anélkül, hogy vigaszt és felüdülést találna. Így jut el a lélek a tiszta istenszeretetre, mert ekkor már csak Isten kedvéért cselekszik. A nehézségekben való kitartás erőt ad neki és erőslelkűségre neveli. Végül megtisztul minden érzéki hajlamtól és kívánságtól, és eljut az igazi, lelki szabadságra, ahol beérik a Lélek tizenkét gyümölcse. Védettséget kap három ellenségével szemben: a gonosz lélek, a világ és a test ellen. Ezek nem tehetnek semmi rosszat a léleknek, mert a lélek „óvatlan kiosont” körükből. És most, hogy a szenvedélyek elnyugodtak, az érzékiség kialudt, a lélek elmondhatja: „házam pihen csöndes nyugalomban”.

      Az ember végre kiszabadult és a lélek útjára tért, a haladás és megvilágítás útjára, - oda, ahol egyedül Isten akarja tanítani saját közreműködése nélkül. Most átmeneti állapotban van. A szemlélődés tiszta szellemi örömet nyújt, és bennük a megtisztult érzékek is részesednek. Az ember időnkint még visszatér az elmélkedéshez. A lelki örömök fájdalmas próbatételekkel váltakoznak. Mielőtt belép a lélek sötét éjszakájába, még szárazságot, ürességet, fájdalmas próbatételeket, megpróbáltatásokat és gyötrő kísértéseket kell elszenvednie. Gyakran a tisztátalanságnak és az istenkáromlásnak a szelleme keríti hatalmába, és a megtévesztés szelleme ezernyi aggályba, zavarba és tanácstalanságba kergeti. Mindezekben a viharokban kell helyt állnia, ahhoz, hogy megedződjék. Nem mindenkinek jut azonban ilyen nehéz próba osztályrészül. Sokan viszont nem is tudnak kikerülni ebből a nehéz átmeneti állapotból. Akik mégis célhoz érnek, azoknak sokat kell elviselniük. Minél magasabb szeretetegyesülésre akarja Isten az embert elvezetni, annál alaposabb és tartósabb tisztulásnak veti alá. Még a haladóknak is sok rossz szokástól és tökéletlenségtől kell megszabadulniuk a lélek sötét éjszakáján. A szellemi lélekkel együtt az érzékek is teljesen megtisztulnak. Mert ezekben van a tökéletlenségek gyökere.

      A tisztulás útjának eddigi ábrázolása világosan megmutatja, hogy ez az éjszaka sincs minden fény nélkül, bár a léleknek a szemei még nem alkalmazkodtak hozzá, és így nem képesek azt a gyönge fényt észrevenni. Azokban a viszonylag rövid magyarázatokban, amelyekben Szent János az érzékek éjszakáját kifejti, erősen hangsúlyozza értékes gyümölcseit. Mindez nincs ellentétben a kereszt üzenetével. Már korábban is szóltunk arról, hogy az Üdvözítő szenvedésének és kereszthalálának hirdetéséhez mindig hozzá kapcsolta a feltámadásáról szóló örömhírt. Az egyház liturgiája szerint Jézus Krisztus „per passionem et crucem ad resurrectionis gloriam” - a szenvedés és kereszt által jutott a feltámadás dicsőségébe. Őhozzá hasonlóan az érzéki ember elhalásával bontakozik ki a lelki ember. Ám ezt a csodálatos újjászületést eddig még csak alig érintettük. János az első éjszaka ábrázolásáról csak röviden szól, hogy mielőbb rátérhessen a második, a lelki éjszakára. Ez az ő főtémája. Jobb ezért, ha mi is a halál és feltámadás viszonyáról csak a lélek sötét éjszakája után beszélünk.

Aktív belépés az éjszakába

3. Az érzékek sötét éjszakája

Aktív belépés a kereszt követésének éjszakájába

      A kiindulópontot, vagyis az éjszaka első szakaszát Szent János az érzékek sötét éjszakájának nevezi. Itt voltaképpen a dolgok utáni vágyak örömének a kioltásáról van szó. Ez nem jelenti azt, hogy érzékeinkkel semmit sem veszünk észre. Érzékeink ablakain át árad be az ismeret fénye testünk börtönének sötétségébe. Az érzékeket azért nem nélkülözhetjük életünk folyamán. Meg kell tanulnunk azonban, hogy úgy lássunk, halljunk, stb., mintha nem látnánk és nem hallanánk semmit. Az alapbeállítottságunkat kell megváltoztatnunk az érzékekkel felfogható világgal szemben. Ez az alapbeállítottság a természetes embernél nem tisztán a megismerés, sokkal inkább vágy és tett. Ezerféle módon kötődik az ember a világhoz, mert az betölti vágyait, tettekre ösztönzi, sőt ez a működési tere. Minden tevékenységében ösztönei és vágyai vezérlik: a táplálkozásban, ruházkodásban, munkájában és pihenésében, játékban és szórakozásban, sőt minden emberi érintkezésben is. Akkor érzi magát boldognak és elégedettnek, ha törekvésében semmi rendkívüli nem akadályozza. Semmi rendkívüli, - mert hiszen nem lehetséges a világ gátlástalan kiélése; ez a természetes embernek már gyermekkorától annyira megszokott, hogy szinte második természetévé vált. Neveltetéséből és tapasztalatából tudja, hogy az ösztönök gátlástalan kiélése káros a szervezetére, és az egészséges értelem is bizonyos önkéntes korlátozásra és szabályozásra indítja, korlátozza a másokra való tekintet is, amely a természetes közösségi élet nélkülözhetetlen követelménye a természetjog és a természetes erkölcs alapján. Mindez nem sérti az ösztönök természetes jogát, hanem inkább egyensúlyba hozza egyéb jogokkal.

      A sötét éjszakának betörésével azonban valami egészen új történik. A kényelmes otthonlétünk a világban, az élvezetekkel való telítettség, ezeknek az élvezeteknek a megkívánása és a magától értetődő kielégítése - mindez a természetes ember számára a világos nappalt jelenti - Isten szemében azonban sötétség és az isteni fénnyel összeegyeztethetetlen. Ezeket a hajlandóságokat gyökerestül ki kell tépnünk, hogy Istennek helye legyen a lélekben. Ennek a követelménynek megfelelni annyit jelent, mint minden vonatkozásban felvenni a harcot természetünkkel, magunkra venni a keresztet és átadni magunkat a keresztre feszítésre; Keresztes Szent János ilyen összefüggésben idézi az Úr szavait: „Így hát aki közületek nem mond le mindenéről [1] - amije csak van, nem lehet a tanítványom” (Lk 14,33). A vágy uralmának feltétele, hogy a lélekben valóban sötétség legyen.

      Az érzéki vágyak kifárasztják és megkínozzák, elhomályosítják, beszennyezik, legyengítik a lelket és elrabolják tőle az Isten Lelkét. Ő maga is elfordul az Isten Lelkétől és átadja magát az állati ösztönöknek. Ha azonban felvesszük a harcot, magunkra vesszük keresztünket, ez azt jelenti, hogy aktívan belépünk a sötét éjszakába. Szent János erre a lépésre rövid és tömör utasítást ad, amikor azt mondja, aki ezekben a gyakorlatokban komolyan beiskolázza magát, annak nincs szüksége másra, mert ezekben mindent megtalál. Ezek az alapelvek a következők:

1. Legyen benned mindig az a kívánság, hogy Krisztust utánozd minden dologban és életedet az Övéhez tedd hasonlóvá. Szemléld Krisztust, hogy utánozni tudd és mindenben úgy viselkedj, ahogyan azt Ő tenné.
2. Krisztus követését, hogy megvalósíthasd, le kell mondanod minden érzéki élvezetről és tartsd távol magad tőlük, hacsak nem szolgálnak valamiképp Isten dicsőségére.

      Mindezt Jézus iránti szeretetből tedd, aki életében semmiféle más kívánságot, sem örömet nem ismert, csak Atyja akaratának teljesítését. Ezt nevezte eledelének és táplálékának. Ha például élvezetet találsz olyan dolgok meghallgatásában, amelyek nem tartoznak Isten szolgálatához, akkor ne keresd abban örömödet és ne hallgass rájuk... Ugyanígy gyakorolhatod minden érzékedben az önmegtagadást, amennyiben ezzel a különféle benyomásokat elháríthatod. Ha ezt nem tudod megtenni, akkor elegendő, hogy legalább semmi örömet keress bennük, ha közelednek hozzád. Gondoskodjál arról is, ne hogy érzékeidet minden élvezettől érintetlenül megőrizd. Akkor érzékeid valóban sötétben lesznek, te pedig rövid idő alatt nagy haladást érsz el.

      A négy természetes szenvedélynek, az örömnek, a reménynek, a félelemnek és a fájdalomnak a megtagadására és harmonikus rendezésére a következő alapelvek átfogó irányítást és segítséget adnak. Ugyanis ahol a szenvedélyek nyugodtak és jól rendezettek, ott kivirágzik a lélek fenti és még sok egyéb java. Ezek az alapelvek nagyon értékesek és nagy erények gyökerei.

      Gondoskodj arról, hogy törekvésed

•  ne a könnyebbre, hanem a nehezebbre irányuljon.
•  Ne keresd a kényelmesebbet, hanem a kényelmetlenebbet!
•  Ne keresd ami több örömet okoz, próbáld azt inkább nélkülözni!
•  Ne a vigaszt keresd, hanem inkább a vigasztalanságot!
•  Ne a nyugalomra vágyódj, hanem inkább a fáradozásra!
•  Ne a többre, hanem a kevesebbre!
•  Ne a magasabbra, a kiválóbbra, hanem az alacsonyabbra, a jelentéktelenre!
•  Ne akarj minden áron valaki lenni, hanem inkább semmi.
•  Ne a jobbat keresd a dolgokban, hanem a rosszabbat! Kívánj Krisztusért teljesen kifosztott, szabad és szegény lenni mindabban, amit a világ nyújt. Az ilyen vágyakat fogadd be teljes szívedbe és arra törekedj, hogy akaratod itt teljesedjék ki... Ha mindezt jól megtetted, akkor elegendő, hogy beléphess az érzékek sötét éjszakájába.

      Ilyen megfontolások után nincs szükség arra a magyarázatra, hogy az aktív belépés az érzékek sötét éjszakájába egyet jelent a kereszt készséges felvételével és a kitartó kereszthordozással. A kereszthordozás még nem jelenti a halált. Pedig az embernek meg kell halnia a bűnnek, hogy átjuthasson az éjszakán. Az ember kiszolgáltathatja magát a keresztrefeszítésre, de önmagát senki sem feszítheti keresztre. Amit az ember az aktív éjszakán elkezdett, annak a passzív éjszakán kell befejeződnie, - pontosabban: maga az Isten fejezi be. - „Bárhogy is törekszik a lélek, mégsem képes saját erőfeszítésével annyira megtisztulni, hogy a legkisebb dologban is képes legyen az Istennel való tökéletes szeretetegyesülésre. Hogy valóban alkalmas legyen, Isten veszi kezébe és tisztítja meg a passzív éjszaka sötét tüzében...”

___________________

[1]      A régi ford. szerint: „minden vágyáról”