Szent János a sarusok toledói fogságában

      Még egy harmadik tanúságtétel is fennmaradt arról, hogy János a feszületábrázolásoktól milyen rendkívüli erőhatásokat kapott. És valószínű, hogy ez sokkal többször történt, mint ahogyan azt feljegyezték. Ezeket a ráhatásokat olyan üzenetnek fogjuk fel, amelyek bátorítanak és előkészítenek a kereszthordozásra. Mindazt, amit jelképesen a kereszt nevében foglalunk össze, - az élet minden terhét és szenvedését -, a kereszt üzenetéhez kell kapcsolnunk, mert innen juthatunk el a legmélyebb kereszttudományra. Szent János már első éveitől kezdve megismerte az emberi szenvedést és irigységet. Atyjának korai halála, anyjának a gyermekei mindennapi kenyeréért vívott küzdelme, továbbá Jánosnak ismételten kudarcba fulladó vállalkozása, hogy valamivel is hozzájárulhasson családja fenntartásához -, mindez érzékenyen hathatott a gyöngéd, gyermeki szívre, habár ezekről semmi feljegyzésünk sincs. Ugyancsak keveset tudunk első szerzetesi éveinek lelki válságairól.

      A későbbi időkből több olyan értesülésünk van, amelyek nagyobb bepillantást nyújtanak belső életébe. Egyik este, amikor János Avilában a gyóntatás után az esti harangszó idején a kolostortemplomból a házacskájához vezető ösvényre lépett, (ebben a házban lakott társával, Germanus atyával együtt), - hirtelen megtámadta egy férfi és bottal úgy összeverte, hogy elterült a földön. Ezzel bosszulta meg az egyik házasságtörő, hogy „zsákmányát” János lelkileg felszabadította.

      Amikor János kalandját elmesélte, hozzáfűzte, hogy életében még sohasem érzett ilyen édes vigasztalást, mint akkor. Úgy bántak vele, mint az Üdvözítővel és így némileg megtapasztalta a kereszt ízét.

      Bőséges alkalma nyílott hasonló megtapasztalásokra a toledói fogság idején. Szent János a reformot Durvelóban kezdte el, majd a megszaporodott közösséggel Mancerába költözött, utána a pastránai noviciátusban. működött, végül az első, rendi kollégiumot vezette Alcalában. 1572-ben Szent Teréz Avilába hívta, hogy nehéz feladatában segítse. Teréz azt a megbízást kapta, hogy mint főnöknő térjen vissza a Megtestesülés kolostorba, - oda, ahonnan elindult, - és az enyhített szabályzat megtartásával próbálja megszüntetni az ottani visszás állapotokat és az egész közösséget valódi lelki életre vezetni. A vállalkozáshoz jó gyóntatókról kellett gondoskodnia. Nem is találhatott alkalmasabbat Jánosnál, akinek a lelki életben való jártasságát jól ismerte. János 1572-től 1577-ig dolgozott itt a lelkek bőséges javára. Amíg így teljes csendben tevékenykedett, addig a reform ügye kint gyorsan haladt előre. Szent Teréz egyik kolostort a másik után alapította. Új, reformált férfi kolostorok is alakultak. Kiváló személyiségek léptek a rendbe és átvették a vezetést, többek között Hieronymus Grácián és Ambrosius Marianus atyák. Az enyhített szabályzatú sarus kármeliták - úgy érezték, hogy saját hibájukból - nem minden ok nélkül - háttérbe szorultak, ezért heves ellentámadásba kezdtek. Hogy miért irányult az üldözés különös erővel éppen János ellen - akinek a munkája teljesen lelki jellegű volt -, azt itt most ne kutassuk.

      1577 december 3-ról 4-re virradó éjjelen néhány sarus – cinkosaikkal együtt - behatolt a két gyóntató lakásába, foglyul ejtették és elhurcolták őket. Jánosnak ettől kezdve nyoma veszett. Szent Teréz annyit ugyan megtudott, hogy Maldonado házfőnök vitette el, - de hogy hova került, az csak kilenc hónappal később - János szabadulása után derült ki. Bekötött szemmel vezették a kihalt elővároson át a toledói Miasszonyunk kolostorába, ami az enyhített szabályzatú kármeliták legnagyobb rendháza volt Kasztíliában.
Kihallgatták, és minthogy nem volt hajlandó lemondani a reformról, azontúl lázadóként kezelték. Tíz láb hosszú és hat láb széles, olyan szűk börtöncellába tették, „amelyben az alacsony termetű János alig tudott felegyenesedni” - jegyezte fel később Szent Teréz. A cellának nem volt ablaka, sem rendes szellőző nyílása, hanem csak magasan fenn egy keskeny kis rés. Jánosnak „a rozzant székre kellett felállnia, és ott kellett kivárnia, amíg a napfény visszaverődött a falon, mert csak így tudta elmondani breviáriumát.” Az ajtót még egy külső zárral is biztosították. Amikor 1578 márciusában megérkezett a hír, hogy Germanus atya megszökött, a cella előtti termet is lezárták. Kezdetben minden este, később háromszor egy héten, végül már csak pénteki napon vezették az ebédlőbe, hogy földön ülve vacsorázhasson kenyeret és vizet. Az ebédlőben kapta meg az ostorozást is. Lehajtott fejjel, derékig levetkőzve kellett térdelnie, míg a ház tagjai mind elhaladtak mellette és vesszővel verték. Minthogy mindezt türelemmel és szeretettel viselte, „alamuszinak” mondták. Azt írják, hogy olyan mozdulatlan volt, mint egy kő, amikor arra szólították fel, hogy mondjon le a reformról, - pedig csalétek gyanánt egy házfőnökséget is ígértek neki. Midőn a hallgatag végre megszólalt, biztosította őket, hogy nem fog visszatérni hozzájuk, még ha az életébe is kerül. A fíatal noviciusok - miután tanúi voltak megszégyenítésének és a rossz bánásmódnak - sírtak a részvéttől, és látván szótlan türelmét, egymást közt ezt mondogatták: „Ez egy szent!” A megostoroztatások miatt tunikája újra meg újra átázott a vértől és utána ezt a ruhadarabot kellett felvennie és kilenc hónapon át hordania. Elképzelhetjük, mit szenvedhetett az izzóan forró nyári hónapokban! A kapott étel olyan borzalmas volt, hogy azt hitte, ezzel akarják megölni. Minden falatnál tudatosan gyakorolta a szeretetet, hogy elkerülje a mérgezés rágalmának kísértését.

      Tudjuk, hogy János milyen bensőséges kapcsolatban volt övéivel. Egész szívvel adta át magát a reform ínunkájának, Teréz anyának, mindazoknak, akik ebben a nagy feladatban egyek voltak vele, - hogy nagyrészt személyes vezetésével - hozzá hasonlóan, az eredeti Kármel eszményének szenteljék életüket, később, mikor a kötelesség éveken át Andalúziában tartotta, bizalmas körben elmondta Kasztília iránti honvágyát: „Amióta ez a cethal elnyelt engem és ebben a kikötőben vetett ki magából, azóta nem részesültem abban az Örömben, hogy láthassam Önt, és azokat a szenteket, akik ott élnek”. – Most a fogságban annyira el volt választva mindnyájuktól, hogy hónapokig nem adhatott hírt magáról „időnkint az a gondolat nyugtalanított, hogy azt mondják rólam, hátat fordítottam a megkezdett munkának -, ezért Teréz anya fájdalmát szinte éreztem is.”

      Voltak még ennél is fájdalmasabb nélkülözései. 1578 augusztus 14-én Maldonado házfőnök két rendtárssal meglátogatta a börtönben. A fogoly már olyan gyenge volt, hogy alig tudott mozogni. Nem nézett fel, abban a hiszemben, hogy a börtönőre lépett be. - A házfőnök belerúgott és ráförmedt, miért nem áll fel jelenlétében? – Amikor János bocsánatot kért, és azt bizonygatta, hogy nem tudta, ki az, Maldonado megkérdezte: „Milyen gondolat kötötte le armyira?” - „Arra gondoltam, hogy holnap Nagyboldogasszony ünnepe, és milyen nagy vigasztalásomra lenne, ha szentmisét mondhatnék”. Bizony, mennyire nélkülözhette, hogy hosszú kilenc hónapon át sohasem volt módja szentmisét mondani! Máskor, Úrnapján órákig tartó szentségimádást végzett, most azt a napot is szentmise és szentáldozás nélkül kellett töltenie.

      Egyedül maradt, védtelenül elszánt ellenségeinek kiszolgáltatottan testben és lélekben meggyötörten, elszakítva minden emberi vigasztalástól és az egyházi, a szentségi élet erőforrásaitól is.- Lehetett-e még a keresztnek ennél keményebb iskolája számára? És még mindig nem ez volt a legsúlyosabb szenvedése! Hiszen nem választották el őt az isteni Szentháromságtól, akinek hitében olyannyira biztos volt. Lelke még a börtönben sem volt bezárva, felemelkedhetett az örök Forráshoz, elmerülhetett a kifürkészhetetlen isteni mélységben, abban az áradatban, amely minden teremtményt eltölt, így saját szívét is. Semmiféle emberi hatalom nem választhatta el Istenétől -, de az Isten visszavonulhatott tőle. És a fogoly ezt a legsötétebb éjszakát itt a börtönben tapasztalta meg.

A donde te escondiste,

Amado, y me dejaste con gemido ?

Hová rejtőztél Kedvesem?

Sóhajtozva miért hagytál magamra?

      A léleknek ez a fájdalomkiáltása a toledói börtönben hangzott el. Nincs közlésünk arról, hogy János mikor tapasztalta meg először az Isten közelségének édességét. Minden jel azonban arra mutat, hogy a misztikus imaéletet már korán elkezdte. Szabad akart lenni Isten felé, ezért vált meg szeretteitől, feladta tudományos pályáját és elhagyta régi kolostorát. Másokat is fel akart szabadítani lelkileg, hogy az istenegyesülés útjára vezesse őket. Ez volt a hivatása Avilában és erre szentelte egész rendi munkásságát. A lelki szabadság eszményéért vállalta a börtön szenvedéseit is. Örömmel elfogadott minden megbántást és kínzást szeretett Ura kedvéért. - És most úgy tűnt, hogy az édes Fény kialudt lelkében -, Isten magára hagyta. Ez volt a legsúlyosabb szenvedés, - nincs ehhez fogható, egyéb földi kín - S ez mégis Isten kiválasztó szeretetének a bizonyítéka volt. Úgy látszott, hogy ez a fájdalom halálba viszi, pedig az életre vezető út volt.

Egyetlen emberi szív sem hatolt be úgy a sötét éjszakába, mint az Istenember a Getszemáni kertben és a Golgotán. A haldokló Jézus Istentől elhagyottságának mélységes titkába egyetlen kereső lélek sem juthat be. Jézus azonban a kiválasztott lelkeknek nyújthat egy keveset, hogy megízleljék ezt a mérhetetlen keserűséget. A leghűségesebb barátaitól kívánja meg szeretetük végső próbájaként. Ha nem riadnak vissza, hanem készségesen belépnek a sötét éjszakába, akkor ez lesz vezetőjük.

Ó éj, hajnalnál drágább,

ó éj, te voltál szívem vezetője,

Ó éj, te a frigy láncát

fonod a szeretőkre,

és szeretőt olvasztasz szeretőbe!

      Jánosnak a toledói nagy kereszt-megtapasztalása; a legteljesebb elhagyatottság és éppen ebben az elhagyatottságban egyesül a Keresztrefeszítettel. Talán innnen érthető, hogy Jánosnak a fogságról szóló kijelentései sokszor ellentmondóknak hangzanak. Egyrészt arról tudósít, hogy ritkán, vagy sohasem érzett vigasztalást, hogy testben és lélekben szenvedett; másrészt közli azt is, hogy az ott kapott páratlan kegyelmeket még oly sok, börtönben töltött idővel sem viszonozhatja. A továbbiakban látni fogjuk, hogy jut el a lélek a sötét éjszakában saját semmiségének és tehetetlenségének megtapasztalására és Isten mérhetetlen nagyságának és szentségének megvilágosult ismeretére -, hogyan tisztul meg általuk, és végül miként készítik fel az egyesülésre.

      Ezek olyan értékes kegyelmek, amelyeket sohasem lehet elég drágán megfizetni. Ebből a kegyelmi értékből érthetjük meg, hogy János a börtönből történt szökése után a toledói kármelita nővéreknek úgy beszélt kínzóiról, mint legnagyobb jótevőiről. Amikor ez alkalommal azt bizonyítja, hogy sohasem érezte annyira a természetfölötti fénynek és vigasznak a teljességét, mint a fogságban -, akkor azt is fel kell tételeznünk, hogy ott már túljutott a szenvedés kegyelmein. A Sötét Éjszaka Dala és a Lelki Ének a börtönben készültek és a boldogító egyesülésről tanúskodnak.

A keresztlátomások

      A liturgia ünneplésein a kereszt üzenete szavakban és képekben, minden keresztény szívén kopogtat, - különösképpen a papnak a szívén. Csak nem mindenki képes és készséges arra, hogy úgy fogadja be és viszonozza ezt az üzenetet, mint Keresztes János tette. A szentmisékben kapott különleges kegyelmeken felül, - a kereszt üzenete egy másik formában is eljutott hozzá. A Megfeszített ismételten megjelent neki. Két ilyen látomásról van pontos értesülésünk. Megjegyezzük, hogy János tanításában a látomásokat, a megszólításokat és a kinyilatkoztatásokat a misztikus élet lényegtelen járulékaiként kezelte. Ismételten óva intett minket, mert ezen a területen a csalódás veszélyének vagyunk kitéve -, és ha az ilyen dolgoknak jelentőséget tulajdonítunk, mindenképpen gátolnak az egyesülés útján. Ezen felül János rendkívül tartózkodó volt, hogy saját külső és belső életéből bármit is közöljön. Ha erről a két látomásról mégis beszélt, akkor ezeknek bizonyára különleges jelentőségük volt. Mindkét látomását különböző üldöztetések és szenvedések viharai követték életében. Kézenfekvő gondolat tehát, hogy ezeket a látomásokat előhírnökként fogjuk fel.

      Az első jelenésben Avilában részesült, a Megtestesülés kolostorban, ahová Szent Teréz anya a nővérek gyóntatójának hívta meg. Egyik nap, amikor a kereszt szenvedésének szemléletébe egészen elmerült, testi szemekkel láthatóan megjelent neki a Megfeszített, sebekkel borítva, vértől ázottan. János olyan világosan látta ezt a jelenést, hogy amint magához tért, egy tollrajzban azonnal megörökítette. A kis, sárgult lapocskát máig is őrzik a Megtestesülés kolostorban. A rajz egy nagyon modern kép benyomását kelti. A keresztet és a testet erős rövidülésben ábrázolja, mintegy oldalról nézve. A test olyan, mintha erőteljes mozdulattal el akarna szakadni a kereszttől, Krisztus csak kezein függ. A feltűnően nagy és kiemelkedő szegekkel átfúrt kezek nagyon kifejezők. A fej annyira előrehajlik, hogy az arcvonásokat nem lehet felismerni, viszont jól látható a nyak és a hát felső része, amelyet vércsíkok borítanak. A Szent a rajzát a Jézusról nevezett Anna Mária nővérnek ajándékozta és titkát is rábízta. (Jól érthető ez: minthogy az Úr ezzel a lélekkel a legbensőbb titkából közölt valamit: azt a kegyelmet, amelyet első szentmiséjében megadott neki.) Nem tudjuk, hogy az Üdvözítő szavakkal szólt-e Jánoshoz, amikor olyan mélyen lehajolt hozzá a kereszten. Bizonyos azonban, hogy megtörtént a kölcsönös „szívcsere”. - Ez abban az időben volt, még mielőtt elkezdődött volna sarus kármeliták reformja elleni harc, aminek János lett a legnagyobb áldozata.

      A második jelenés - már élete vége felé - Segoviában történt. Oda hivatta magához szeretett bátyját, Franciscót. Neki köszönhetjük ezt a tudósitást:

      „...Amikor két vagy három napja voltam ott, kértem, hogy engedjen elutazni. De János erre azt mondta, maradjak még néhány napig, mert nem tudja, mikor látjuk ismét egymást. És ez valóban az utolsó alkalom volt, hogy láttam őt. Egyik este, vacsora után megfogta a kezemet és kivezetett a kertbe, Amikor magunkra maradtunk. Így szólt: „Szeretném rád bízni azt a titkot, hogy találkoztam a mi Urunkkal. Volt egy szép feszületünk a kolostorban. Egyik napon előtte imádkoztam, felmerült bennem, hogy illőbb volna, ha áthelyeznénk a templomba. Az volt a kívánságom, hogy így nem csak a szerzetesek, hanem a kívülállók is tisztelhessék. Meg is tettem, amit gondoltam. Miután méltó tisztelettel átvittem a templomba, - egyik napon, amikor előtte imádkoztam, a Megfeszített így szólt hozzám: „János testvér, kérj tőlem valamit! Mit adhatok neked azért a szolgálatért, amit nekem tettél?” - Én azt válaszoltam: „Uram, - amit Tőled szeretnék - az, hogy teéretted szenvedjek, hogy lebecsüljenek és megvessenek”.

      Amikor János a Keresztrefeszítettnek ezt a kívánságát kifejezte, életkörülményei még olyanok voltak, hogy a várt beteljesedésnek természetes feltételei biztosítva látszottak. A reformált Kármel élén akkor mint tartományfőnök Nicolas Doria állott, aki Teréz anya művét lánglelkűen és buzgón, de a saját elgondolása szerint akarta megvalósítani. János elszánta védelmezte Teréz anya örökségét éppen úgy, mint a fanatizmus áldozatait: Hieronymus Grácián atyát és a kármelita nővéreket. 1591 május 30-án Madridban elkezdődött a sarutlan kármeliták káptalani gyűlése. Elutazása előtt János elbúcsúzott a segoviai kármelita nővérektől. Főnöknőjük, a Megtestesülésről nevezett Mária nővér mély felindultságában így szólt: Ki tudja, atyám, nem fog-e onnan mint tartományfőnök visszatérni? - Mint egy mosogató rongyot, úgy fognak félre dobni! - hangzott a válasz. És valóban így is történt. János nem kapott semmiféle tisztséget, hanem száműzték a la Penuela-i magányba. Oda is eljutottak a kármelita nővérek szorongattatásairól szóló hírek. Kihallgatták őket, hogy anyagot gyűjtsenek János ellen. Okokat kerestek arra, hogy kitegyék a rendből. Nem sokkal ezután Jánost súlyos betegsége arra kényszeríti, hogy elhagyja la Penuelát, mert ott semmiféle orvosi segítség nem volt. Így érkezik - gennyes sebektől borítottan - keresztútjának utolsó stációjára: Ubedába. Az itteni elöljáróban, P. Francisco Crysostomóban – azonban elkeseredett ellenségre talál. János a fenn említett megaláztatást kérő kívánságának az elöljáró bánásmódjával tökéletesen eleget tett. Így érkezett el Szent János a Golgota csúcsára.

A szentmise áldozata

      Krisztussal meghalni a kereszten, hogy Vele együtt feltámadjunk! - Ez a vágy minden hívő és különösen minden pap számára valóság lesz a szentmiseáldozatban. A hit tanítása szerint a szentmise a kereszt áldozatának megújítása. Aki élő hittel mutatja be vagy vesz részt a szentmisén, annak megismétlődik az, ami a Golgotán végbement.

      János már mint gyermek sokszor ministrált a szentmisén, bizonyára a szerzetesrendben is, egészen pappá szenteléséig. Életrajzi írásokból értesülünk arról, hogy a feszületnek már az egyszerű megpillantása is elragadtatta. Hát még mennyivel inkább elragadhatta annak a szentmisének az áldozata, amelyen ministrált és amit később saját maga bemutatott. Pontos leírásunk van első szentmiséjéről. Első miséjét a Medina del Campo-i kolostorban mutatta be 1567 szeptemberében, talán Mária születési ünnepének nyolcadán. Jelen volt édesanyja, idősebb bátyja, Francisco és családja. Jánost sokáig szent félelem tartotta vissza a papi méltóság elfogadásától, és csak az elöljárók utasításai iránti engedelmességével tudta legyőzni aggályait. Most, az első szentmiséje elején különös erővel feltört lelkében méltatlanságának tudata. Égő vágy ébredt benne a tisztaság után, hogy szeplőtlen kézzel érinthesse a Legszentebbet. Ezért tört fel szívéből a kérés, őrizze meg az Úr attól, hogy valaha is súlyosan megbántsa. A bűnbánat fájdalmát akarta érezni még azokért a hibákért is, amiket elkövetett volna, - ha Isten nem védelmezi. – Az átváltoztatáskor ezeket a szavakat hallotta: „Megadom neked, amit kérsz!” Mostantól kezdve úgy érezte hogy megerősödött a kegyelemben és elnyerte a gyermeki szív tisztaságát. - Ha valaki mentes a bűntől és mégis érzi a bűn okozta fájdalmat, - nem jelenti-e ez a szeplőtelen isteni Báránnyal való egyesülést -, Aki magára vette a világ bűneit; nemde ez a Getszemáni és a Golgota kínja? Jánosnak a szent áldozati cselekmény magasztossága iránti fogékonysága élete folyamán bizonyára sohasem csökkent. Tudjuk, hogy Baezában egyszer elragadtatásában úgy távozott az oltártól, hogy miséjét be sem fejezte. Egyik jelenlévő nő így kiáltott fel: „Az angyaloknak kellett befejezni ezt a szentmisét, mert Szent János már nem emlékezett semmire”. Caravacában egyszer a mise közben őt a szentostyából kiáradó fényben látták. Egyik bizalmas közlésében azt vallotta, hogy néha napokon át lemondott a misézésről, mert természete túlságosan gyönge volt a mennyei vigasztalások bőségének elviselésére. - Különösen szerette a Szentháromságról szóló misét. A Szentháromság titka ugyanis a legszorosabb kapcsolatban van a szent áldozattal: A három isteni Személy akaratából alapította (Jézus) a szentmisét; az Ő tiszteletüket szolgálja, és az örökké áradó szentháromsági Élet felé tárja fel az utat.

      De azt már nem is sejtjük, milyen megvilágosodásban részesült Szent János papi élete során az oltárnál. Mindenesetre a kereszt tudományában való növekedése, az egyre teljesebb, titokzatos hasonulása a Megfeszítetthez nagyrészt az oltár szolgálatának a gyümölcse volt.

Kereszt a Szentírásban [3]

I.

A kereszt üzenete

A Szentírás üzenete

      Ha Keresztes János - mint költő -, már az ószövetségi énekes színpompás képeiben ilyen gazdag indítást talált, akkor mint teológus - még inkább merített egy másik bővizű forráshól. A lélek Krisztussal egyesül, az ő életét éli, de csak akkor, ha átadja magát a Megfeszítettnek, és ha Vele járja végig a keresztutat. Ezt a tanítást sehol másutt nem találjuk meg világosabban s sürgetőbben, mint Szent Pál üzenetében. Szent Pál már kialakította a Kereszt tudományát, a belső megtapasztalásból fakadó keresztteológiát.

      „Krisztus ... azért küldött engem, hogy hirdessem az evangéliumot, de nem bölcselkedő beszéddel, nehogy Krisztus keresztje elveszítse erejét. A keresztről szóló tanítás azoknak, akik elvesznek, balgaság ugyan; de nekünk, akik üdvözülünk, Isten ereje. ... A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban - akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége. Hiszen Istennek a ,balgasága’ bölcsebb az emberekénél, és Istennek a ,gyöngesége’ erősebb az embereknél” (1Kor 1,17.18.22-25).

      A keresztről szóló tanítás Szent Pál evangéliuma, üzenete, amelyet zsidóknak és pogányoknak hirdet. Tanúságtétele egyszerű, minden szóbeli cifrázás és értelmi meggyőzés nélkül való. Érvelésének erejét abból meríti, amit hirdet. És ez nem más, mint Krisztus keresztje, azaz Krisztus kereszthalála, maga a megfeszített Krisztus. Krisztus Isten ereje, Isten bölcsessége nemcsak úgy, mint az Isten Küldötte és Isten Fia, aki maga is Isten, hanem úgy is, mint Keresztrefeszített. Mert Isten kifürkészhetetlen bölcsessége szerint a kereszthalál lett megváltásunk előre elgondolt eszköze. Isten mindezt azért tette, hogy megmutassa: az emberi erő és bölcsesség képtelen megvalósítani a megváltást. Isten a megváltó erőt annak adja, aki emberi mérték szerint gyöngének és balgának látszik. Jézus semmi sem akart lenni önmagától, hanem engedte, hogy Isten ereje működjék benne; önmagát „kiüresítette” és „engedelmes lett egészen a kereszthalálig” (vö. Fil 2,7k). A megváltó erő olyan hatalom, amely életre támasztja mindazokat, akikben a bűn miatt elhalt az isteni élet. A kereszt megváltó ereje így hatolt be a keresztről szóló tanításba, és általa mindazokba, akik befogadják és kitárulnak előtte anélkül, hogy csodajeleket vagy emberi bölcsességet várnának. A keresztről szóló tanítás ezekben az emberekben életadó és formáló erővé válik, ezt nevezzük a kereszt tudományának. Pá1 a kereszt tanítását magában így tette tökéletessé: „A törvény által meghaltam a Törvénynek, hogy Istennek éljek. Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem. Minthogy azonban most még testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett és föláldozta magát értem” (Gal 2,19k). Azon a napon, amikor még éjjeli sötétség volt körülötte, lelkében már kigyulladt a fény, az eddig törvényért buzgólkodó Saul felismerte, hogy ez a törvény csak tanítómester volt a Krisztushoz vezető úton. A törvény előkészíthette az élet befogadását, de nem adhatott neki életet.

      Krisztus a törvény igáját magára vette azzal, hogy beteljesítette a törvény, meghalt a törvényért és a törvény által. Halálával felszabadította a törvény alól azokat, akik készségesen elfogadják Tőle az életet. Ezt az életet azonban csak úgy nyerhetik el, ha elveszítik, odaadják érte saját életüket. Mert akik megkeresztelkedtek Krisztusban, halálában keresztelkedtek meg (vö. Róm 6,3kk). Alámerülnek Jézus életébe, hogy Testének tagjaivá legyenek, és mint ilyenek Vele szenvedjenek, Vele együtt haljanak meg, hogy azután Vele együtt támadjanak fel az örök, isteni életre. Ez az élet teljességéhen csak a dicsősége napján jön el számunkra. Azonban már most - „testben” élve részesedünk benne, amennyiben hiszünk, hisszük: Krisztus meghalt értünk, hogy életet adjon nekünk. Ez a hit úgy egyesít Vele, mint a tagokat a Fővel és bekapcsol minket az isteni életáramba. Így lesz a Megfeszítettbe vetett hitünk - élő hit, - amely szerető önátadással párosul, - belépés az igazi életbe, és az eljövendő dicsőség kezdete. Ezért lett a kereszt az egyetlen jogcímünk a dicsekvésre: „Én azonban nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk Jézus Krisztus keresztjével. Általa keresztre feszítették nekem a világot és engem is világnak” (Gal 6,14).

      Aki Krisztus mellett döntött, az meghal a világnak, és világ is meghal számára. Az ilyen ember az Úr sebhelyeit viseli testén (vö. Gal 6,l7), gyönge és megvetett az emberek előtt, de éppen ezért erős, mert a gyöngeségben hatalmas az Isten ereje (vö. 2Kor 12,9). Ebben a felismerésben Jézus tanítványa nemcsak a ráhelyezett keresztet veszi magára, hanem önmagát feszíti keresztre. „Akik Krisztus Jézushoz tartoznak, keresztre feszítették testüket szenvedélyeikkel és kívánságaikkal együtt” (Gal 5,24). Könyörtelen harcot vívnak saját természetük ellen, hogy elhaljon bennük a bűn, és helyet adjon a Lélek életének. Ez utóbbi a lényegesebb. A kereszt nem öncél. Magasba emelkedik és fölfelé mutat. Mégis nemcsak jel - hanem Krisztus erős fegyvere; az a pásztorbot -, amellyel az isteni Dávid kivonul a pokol Góliátja ellen - bot, amellyel kopogtat és feltárja a mennyek ajtaját. Akkor majd mennyei fény árad ránk, és körülölel mindenkit, aki követi a Megfeszítettet.

A Kereszt a Szentírásban [2]

I.
A kereszt üzenete

A Szentírás üzenete

      János egyéni szentírástanulmányai során Jézus szenvedése evangéliumi híradásaihoz hozzá járultak még az ószövetségi jövendölések, főleg a szenvedő istenszolgájának a képe Izajásnál. A fiatal szerzetes erre a nagyheti breviárium imádkozásából is indítást kapott. Ezekben a részekben nemcsak a szenvedések nyers, realisztikusan új ábrázolásai jelennek meg, hanem feltárul a golgotai dráma világtörténeti és üdvtörténet háttere is: Isten a világ mindenható Teremtője és Ura, aki mint a cserépedényt, törheti össze a népeket, - de ugyanakkor Atya is, aki hűséges gonddal védelmezi választott népét. Isten a gyöngéd és féltékeny szerető, aki „menyasszonyát, Izraelt” évszázadokon át meg akarja nyerni magának, de az újra visszautasítja és elveti; - mint János Pásztordalában megénekelte. A próféták és az evangélisták egymást kölcsönösen kiegészítve rajzolják meg a Messiás alakját. Annak a Messiásnak a képét, aki az Atya iránti engedelmességből eljön, hogy visszanyerje menyasszonyát, magára veszi igáját, hogy megszabadítsa népét, sőt a haláltól sem retten vissza, hogy elnyerje neki az életet. Ez a gondolat visszhangzik a Románcokban. Ahogy János a Románcokban Isten és Izrael közötti jegyesi viszonyt kiterjeszti az egész emberiségre, ez megfelel a prófétáknál és az evangéliumokban meghirdetett Isten Országának.

      A próféták könyveiből János azt is megértette, hogy milyen viszonyban van a próféta Urával, Istenével, mit jelent egy olyan embernek a meghívása és elkülönítése, akire a Mindenható rátette a kezét. A prófétaság olyan kapcsolat, amely az embert Isten barátjává, és bizalmasává avatja, - örök végzéseinek ismerőjévé és hirdetőjévé teszi. Ez a hivatás maradéktalan önátadást és határtalan készséget kíván, kiragadja a prófétát a természetesen gondolkodó emberek közösségéből és az ellentmondás jelévé teszi. Erre a prófétai küldetésre nemcsak közvetlenül a Szentírás utal, hanem így értelmezi az Írást a kármelita rendi hagyomány is. Az enyhített szabályzatú Kármelben is tovább élt Illés prófétának, a „a kármeliták Mesterének és Atyjának” emlékezete. „Az első remeték alapszabályai” a szemlélődő élet példájául Illést állították a fiatal szerzetesek elé.

      Isten felszólította Illést, hogy menjen ki a pusztába, rejtőzzék el Karith patak mellett a Jordánnal szemben, igyék a patak vizéből és táplálkozzék abból az' ételből, amelyet Ő küld neki. Így lett a próféta mindazoknak a példaképe, akik magányba vonulnak, akik ellene mondanak a bűnnek, minden érzéki élvezetnek, és minden földi dolognak; (így kell értenünk a „Jordánnal szemben” kifejezést) és azután elrejtőznek az isteni Szeretetben. (A Karithot egyesek a caritas szóval magyarázzák). Akkor az isteni kegyelem áradata gyönyörűséggel itatja őket és az atyák tanítása szilárd táplálékot nyújt lelküknek: a bűnbánat kenyerét és az igazi alázat húsát. Vajon Szent János nem ezekben az írásokban találta meg a kulcsot ahhoz, amit Isten ébresztett lelkében? Bár Isten üdvösségi terve az egész emberiségre irányul és az emberiség miatt választott népére; - de neki gondja van az egyes lélekre is. Isten minden lelket olyan gyöngéd szeretettel vesz körül, mint menyasszonyát, és atyai hűséggel gondoskodik róla. Hogy miként lesz ez az isteni szeretetvágy olyan ösztökévé, amely nem hagy nyugtot a léleknek, - annak a Szentírás az Énekek énekében ad tökéletes kifejezést. Ez visszhangzik Keresztes János Lelki Ének című versében. Később majd bőségesen kifejtjük azt is, hogy miként csendül ki ebből az énekből újból és újból a kereszt motívuma.