Kereszt a Szentírásban [3]

I.

A kereszt üzenete

A Szentírás üzenete

      Ha Keresztes János - mint költő -, már az ószövetségi énekes színpompás képeiben ilyen gazdag indítást talált, akkor mint teológus - még inkább merített egy másik bővizű forráshól. A lélek Krisztussal egyesül, az ő életét éli, de csak akkor, ha átadja magát a Megfeszítettnek, és ha Vele járja végig a keresztutat. Ezt a tanítást sehol másutt nem találjuk meg világosabban s sürgetőbben, mint Szent Pál üzenetében. Szent Pál már kialakította a Kereszt tudományát, a belső megtapasztalásból fakadó keresztteológiát.

      „Krisztus ... azért küldött engem, hogy hirdessem az evangéliumot, de nem bölcselkedő beszéddel, nehogy Krisztus keresztje elveszítse erejét. A keresztről szóló tanítás azoknak, akik elvesznek, balgaság ugyan; de nekünk, akik üdvözülünk, Isten ereje. ... A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban - akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége. Hiszen Istennek a ,balgasága’ bölcsebb az emberekénél, és Istennek a ,gyöngesége’ erősebb az embereknél” (1Kor 1,17.18.22-25).

      A keresztről szóló tanítás Szent Pál evangéliuma, üzenete, amelyet zsidóknak és pogányoknak hirdet. Tanúságtétele egyszerű, minden szóbeli cifrázás és értelmi meggyőzés nélkül való. Érvelésének erejét abból meríti, amit hirdet. És ez nem más, mint Krisztus keresztje, azaz Krisztus kereszthalála, maga a megfeszített Krisztus. Krisztus Isten ereje, Isten bölcsessége nemcsak úgy, mint az Isten Küldötte és Isten Fia, aki maga is Isten, hanem úgy is, mint Keresztrefeszített. Mert Isten kifürkészhetetlen bölcsessége szerint a kereszthalál lett megváltásunk előre elgondolt eszköze. Isten mindezt azért tette, hogy megmutassa: az emberi erő és bölcsesség képtelen megvalósítani a megváltást. Isten a megváltó erőt annak adja, aki emberi mérték szerint gyöngének és balgának látszik. Jézus semmi sem akart lenni önmagától, hanem engedte, hogy Isten ereje működjék benne; önmagát „kiüresítette” és „engedelmes lett egészen a kereszthalálig” (vö. Fil 2,7k). A megváltó erő olyan hatalom, amely életre támasztja mindazokat, akikben a bűn miatt elhalt az isteni élet. A kereszt megváltó ereje így hatolt be a keresztről szóló tanításba, és általa mindazokba, akik befogadják és kitárulnak előtte anélkül, hogy csodajeleket vagy emberi bölcsességet várnának. A keresztről szóló tanítás ezekben az emberekben életadó és formáló erővé válik, ezt nevezzük a kereszt tudományának. Pá1 a kereszt tanítását magában így tette tökéletessé: „A törvény által meghaltam a Törvénynek, hogy Istennek éljek. Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem. Minthogy azonban most még testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett és föláldozta magát értem” (Gal 2,19k). Azon a napon, amikor még éjjeli sötétség volt körülötte, lelkében már kigyulladt a fény, az eddig törvényért buzgólkodó Saul felismerte, hogy ez a törvény csak tanítómester volt a Krisztushoz vezető úton. A törvény előkészíthette az élet befogadását, de nem adhatott neki életet.

      Krisztus a törvény igáját magára vette azzal, hogy beteljesítette a törvény, meghalt a törvényért és a törvény által. Halálával felszabadította a törvény alól azokat, akik készségesen elfogadják Tőle az életet. Ezt az életet azonban csak úgy nyerhetik el, ha elveszítik, odaadják érte saját életüket. Mert akik megkeresztelkedtek Krisztusban, halálában keresztelkedtek meg (vö. Róm 6,3kk). Alámerülnek Jézus életébe, hogy Testének tagjaivá legyenek, és mint ilyenek Vele szenvedjenek, Vele együtt haljanak meg, hogy azután Vele együtt támadjanak fel az örök, isteni életre. Ez az élet teljességéhen csak a dicsősége napján jön el számunkra. Azonban már most - „testben” élve részesedünk benne, amennyiben hiszünk, hisszük: Krisztus meghalt értünk, hogy életet adjon nekünk. Ez a hit úgy egyesít Vele, mint a tagokat a Fővel és bekapcsol minket az isteni életáramba. Így lesz a Megfeszítettbe vetett hitünk - élő hit, - amely szerető önátadással párosul, - belépés az igazi életbe, és az eljövendő dicsőség kezdete. Ezért lett a kereszt az egyetlen jogcímünk a dicsekvésre: „Én azonban nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk Jézus Krisztus keresztjével. Általa keresztre feszítették nekem a világot és engem is világnak” (Gal 6,14).

      Aki Krisztus mellett döntött, az meghal a világnak, és világ is meghal számára. Az ilyen ember az Úr sebhelyeit viseli testén (vö. Gal 6,l7), gyönge és megvetett az emberek előtt, de éppen ezért erős, mert a gyöngeségben hatalmas az Isten ereje (vö. 2Kor 12,9). Ebben a felismerésben Jézus tanítványa nemcsak a ráhelyezett keresztet veszi magára, hanem önmagát feszíti keresztre. „Akik Krisztus Jézushoz tartoznak, keresztre feszítették testüket szenvedélyeikkel és kívánságaikkal együtt” (Gal 5,24). Könyörtelen harcot vívnak saját természetük ellen, hogy elhaljon bennük a bűn, és helyet adjon a Lélek életének. Ez utóbbi a lényegesebb. A kereszt nem öncél. Magasba emelkedik és fölfelé mutat. Mégis nemcsak jel - hanem Krisztus erős fegyvere; az a pásztorbot -, amellyel az isteni Dávid kivonul a pokol Góliátja ellen - bot, amellyel kopogtat és feltárja a mennyek ajtaját. Akkor majd mennyei fény árad ránk, és körülölel mindenkit, aki követi a Megfeszítettet.

A Kereszt a Szentírásban [2]

I.
A kereszt üzenete

A Szentírás üzenete

      János egyéni szentírástanulmányai során Jézus szenvedése evangéliumi híradásaihoz hozzá járultak még az ószövetségi jövendölések, főleg a szenvedő istenszolgájának a képe Izajásnál. A fiatal szerzetes erre a nagyheti breviárium imádkozásából is indítást kapott. Ezekben a részekben nemcsak a szenvedések nyers, realisztikusan új ábrázolásai jelennek meg, hanem feltárul a golgotai dráma világtörténeti és üdvtörténet háttere is: Isten a világ mindenható Teremtője és Ura, aki mint a cserépedényt, törheti össze a népeket, - de ugyanakkor Atya is, aki hűséges gonddal védelmezi választott népét. Isten a gyöngéd és féltékeny szerető, aki „menyasszonyát, Izraelt” évszázadokon át meg akarja nyerni magának, de az újra visszautasítja és elveti; - mint János Pásztordalában megénekelte. A próféták és az evangélisták egymást kölcsönösen kiegészítve rajzolják meg a Messiás alakját. Annak a Messiásnak a képét, aki az Atya iránti engedelmességből eljön, hogy visszanyerje menyasszonyát, magára veszi igáját, hogy megszabadítsa népét, sőt a haláltól sem retten vissza, hogy elnyerje neki az életet. Ez a gondolat visszhangzik a Románcokban. Ahogy János a Románcokban Isten és Izrael közötti jegyesi viszonyt kiterjeszti az egész emberiségre, ez megfelel a prófétáknál és az evangéliumokban meghirdetett Isten Országának.

      A próféták könyveiből János azt is megértette, hogy milyen viszonyban van a próféta Urával, Istenével, mit jelent egy olyan embernek a meghívása és elkülönítése, akire a Mindenható rátette a kezét. A prófétaság olyan kapcsolat, amely az embert Isten barátjává, és bizalmasává avatja, - örök végzéseinek ismerőjévé és hirdetőjévé teszi. Ez a hivatás maradéktalan önátadást és határtalan készséget kíván, kiragadja a prófétát a természetesen gondolkodó emberek közösségéből és az ellentmondás jelévé teszi. Erre a prófétai küldetésre nemcsak közvetlenül a Szentírás utal, hanem így értelmezi az Írást a kármelita rendi hagyomány is. Az enyhített szabályzatú Kármelben is tovább élt Illés prófétának, a „a kármeliták Mesterének és Atyjának” emlékezete. „Az első remeték alapszabályai” a szemlélődő élet példájául Illést állították a fiatal szerzetesek elé.

      Isten felszólította Illést, hogy menjen ki a pusztába, rejtőzzék el Karith patak mellett a Jordánnal szemben, igyék a patak vizéből és táplálkozzék abból az' ételből, amelyet Ő küld neki. Így lett a próféta mindazoknak a példaképe, akik magányba vonulnak, akik ellene mondanak a bűnnek, minden érzéki élvezetnek, és minden földi dolognak; (így kell értenünk a „Jordánnal szemben” kifejezést) és azután elrejtőznek az isteni Szeretetben. (A Karithot egyesek a caritas szóval magyarázzák). Akkor az isteni kegyelem áradata gyönyörűséggel itatja őket és az atyák tanítása szilárd táplálékot nyújt lelküknek: a bűnbánat kenyerét és az igazi alázat húsát. Vajon Szent János nem ezekben az írásokban találta meg a kulcsot ahhoz, amit Isten ébresztett lelkében? Bár Isten üdvösségi terve az egész emberiségre irányul és az emberiség miatt választott népére; - de neki gondja van az egyes lélekre is. Isten minden lelket olyan gyöngéd szeretettel vesz körül, mint menyasszonyát, és atyai hűséggel gondoskodik róla. Hogy miként lesz ez az isteni szeretetvágy olyan ösztökévé, amely nem hagy nyugtot a léleknek, - annak a Szentírás az Énekek énekében ad tökéletes kifejezést. Ez visszhangzik Keresztes János Lelki Ének című versében. Később majd bőségesen kifejtjük azt is, hogy miként csendül ki ebből az énekből újból és újból a kereszt motívuma.

A Kereszt a Szentírásban [1]

I.

A kereszt üzenete

      A Szentírás üzenete

      Jánost talán már jezsuita diák korában szoktatták rá arra, hogy sokat foglalkozzék a Szentírással. Bizonyára korábban is találkozott szentbeszédekben, oktatásokban, a liturgiában az Úr igéivel, és ezekben a keresztről szóló tanítással. A kármelitáknál a Szentírás naponkénti magyarázata a napirendhez tartozott. Azután a fiatal szerzetest Salamancába küldték magasabb tanulmányokra, ahol képzett szentírás-magyarázók vezették be a szent szövegek értelmezésébe. Későbbi életéről tudjuk, hogy teljesen a Szentírásból és a Szentírással élt. A Szentírás azok közé a kevés könyvek közé tartozott, amelyet mindig cellájában őrzött. Művei el sem képzelhetők a Szentírás mélyebb ismerete nélkül. A Biblia igéi belső élményének szinte természetes kifejezőivé váltak és írás közben önkéntelenül is a tollára tolultak. Utolsó éveinek titkára és bizalmasa, János Evangelista meséli, Keresztes Jánosnak ritkán volt szüksége arra, hogy felüsse a Szentírást, mert szinte kívülről tudta az egészet. Így az Isten igéjének keresztről szóló üzenete egész életében újból és újból átjárta szívét. Azonban teljesen lehetetlen János kereszt tudományának ezt a legfontosabb forrását egészen feltárnunk. Fel kell tételeznünk azonban, hogy a Szentírás, az Ó- és Újszövetség mindennapi kenyere volt. Egyoldalúság lenne részünkről, ha csak az idézett helyekre szorítkoznánk és azt gondolnánk, mintha a többi szentírási rész nem hatott volna rá elevenen. Ezután nem tehetünk mást, mint hogy különböző példákon bemutassuk: hogyan hatolt be Keresztes János a kereszt üzenetébe.

      Az Üdvözítő különböző alkalmakkor és különböző értelemben szólt a keresztről. Amikor szenvedését s halálát megjövendölte (Mt 20,19; 26,2), akkor a szó szerinti értelemben vett „szégyen fája” volt a szeme előtt, az, amelyen életét befejezte. Mikor viszont Jézus azt tanítja, hogy „...aki nem veszi vállára keresztjét s nem követ, nem méltó hozzám” (Mt 10,38), vagy „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye vállára keresztjét és kövessen” (Mt 16,24), - akkor a keresztet jelképül alkalmazza mindarra, ami nehéz és nyomasztó, ami ellenkezik a természettel, és ha magunkra vesszük, olyan, mint a halálba menetelés. - Ezt a terhet kell Jézus tanítványának magára vennie (vö. Lk 9,23). Jézus halálának megjövendölésével a Megfeszített képét tárta tanítványai elé és tárja ma is mindazok elé, akik olvassák vagy hallgatják az evangéliumot. Csendes felszólítás ez az igenlő válaszra. Jézus követésre szólít fel minket az élet keresztútján. Ezek a csendes felszólítások adják meg nekünk a megfelelő választ és egyúttal bepillantást nyújtanak a kereszthalál értelmébe. A meghívó szavakhoz közvetlenül kapcsolódik a további figyelmeztetés: „Mert aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki elveszíti értem életét, az megmenti” (Lk 9,24; vö. Mt 10,39; Jn 17,33; Jn 12,25). Krisztus odaadja életét azért, hogy megnyissa az emberek előtt az örök életre vezető utat. Azonban, hogy az örök életet elnyerjék, nekik is oda kell adniuk halandó életüket. Meg kell halniuk Krisztussal, hogy Vele együtt feltámadhassanak: a szenvedésnek és mindennapi önmegtagadásnak egy életen át tartó kínhalálát kell halniuk, s végül talán a hit tanúságának véres halálát is -, Krisztus üzenetéért.

      A Szenvedőnek és a Megfeszítettnek ezt a képét, amelyet az Úr fenti szavai még csak előre vázoltak, az evangéliumok szenvedéstörténetei festik le teljes részletességgel. Egy tiszta és fogékony gyermeki szívbe és egy művészi, érzékeny fantáziába - amint ez nyilvánvaló – az ilyen képek bizonyára kitörülhetetlenül bevésődnek. Azt is feltételezhetjük, hogy Keresztes János, mint gyermek gyakran vett részt a nagyheti szertartásokon, sőt azokon ministrált is. Minden évben - virágvasárnap és nagypénteken - az egyházi liturgia Jézus életének utolsó napjait, halálát és sírba helyezését drámai elevenséggel állítja a hívők elé; a megrendítő szavak és dallamok ellenállhatatlanul átélésre indítanak. Az érzéketlen, a világi dolgokban elmerült, sőt a hitetlen emberek sem maradhatnak ilyenkor közömbösek -, mennyivel inkább hatottak arra az ifjúra, akiről tudjuk, hogy alig tudott elragadtatás nélkül lelki dolgokról beszélni és ilyen éneket hallgatni.